2024. augusztus 6. kedd. 6:8
Az idei nyár, köszönhetően többek között a párizsi olimpiai játékoknak, az eddig megszokottnál is jóval melegebb. Kezdjük az olimpia megnyitóünnepségével. Néhány évtizeddel ezelőtt, vagy talán ma is, a falusi búcsúkban volt annyi ócskaság, annyi gagyi, mint amennyit most a világraszóló esemény derék kiötlői és kivitelezői bemutattak. Nem vesszük sorra azokat a jeleneteket, amelyek kiakasztották a nagyvilág konzervatív embereit. Csupán néhány elemet emelünk ki abból a büdös posványból, amit a szintén szagló Szajna mentéről ránk zúdítottak.
Kezdjük a legnagyobb botrányt kiváltó jelenettel. A Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című képén megörökített jelenetből úgynevezett paródiát készítettek. Aki ennek vicces mivoltát nem érti, az elmaradott, műveletlen, és egyáltalán nem ér fel azokra a szellemi magaslatokra, amit az eget rengetően felvilágosult francia élcsapat, mostanában őket az LMBTQ+ elszánt élkatonái képviselik, szóval, amit ezek a homokosfélék önmagukat ünnepelvén a fejünkre öntöttek. Az ormótlan mutatvány sokaknál kiverte a biztosítékot. A megnyitó után egy héttel a Vatikán is kiadott egy nyilatkozatot, amelyben szomorúan értékelte a többek között, de inkább elsősorban a keresztényeket provokáló akciót: „Egy olyan rangos eseményen, ahol az egész világ a közös értékek mentén egyesül, nem szabadna olyan utalásoknak megjelennie, amelyek sok ember vallási meggyőződését nevetség tárgyává teszik. A véleménynyilvánítás szabadsága a mások iránti tiszteletben kellene megtalálja a határait. A párizsi olimpia megnyitója a keresztények legfőbb értékeit gúnyolta ki, köztük az utolsó vacsorát, Jézus Krisztust és apostolait egy drag quen- és transzvesztitaparádéval megjelenítve.”
Minden párizsi magyarázat ellenére igen nehezen értelmezhető ez a világbotrányt kiváltó életkép. Aberrált figurák ülnek a hosszú asztal mögött, középen egy kövér gnóm, körülötte mindenféle férfinők és nőférfiak, előttük nagy tálcán felszolgált kékre festett, sárga szakállú transzvesztita előadóművész, a kék hímtagját és heréjét lóbálva énekel. Ah, alélhattak el szerte a világban a haladó genderisták, ah, micsoda csoda, mekkora bátorság és milyen óriási művészi teljesítmény tanúi lehetünk. Pedig ez nem volt más, mint egy ócska provokáció, a tehetségtelenség, a gondolattalanság és a gagyi színre vitele. A szín pedig Párizs, a világ legnagyobb sporteseményének városa.
A négyórás, ormótlanul elméretezett időtartamú megnyitó jó néhány más részében is felbukkantak és nagy erőkkel szerepeltek az LMBTQ+ alakok. Ők azt igyekeztek megértetni a nézőközönséggel, hogy Párizs most is, mint mindig, a szabadság, testvériség és egyenlőség városa. A korlátok nélküli önmegvalósításoké, az úgynevezett szabad szerelemé. Éppen ezért, ahol csak lehetett, bevetették a bizonytalan nemi identitású, legtöbbször a nőnek öltöztetett férfiak és a férfiruhákba bújtatott nők felléptetésével. Volt ott minden. Hídtánc, nejlonruhában vonaglás az olimpiai zászló alatt, magas sarkú cipőikben billegő férfiak fenékriszáló menete. Éppen úgy, mint a búcsúkban: fröccsöntött, lila vízilovak, vastag, aranyat imitáló alumínium nyakláncok, műanyag pisztolykák, a céllövöldék moncsicsijei, mellettük a művéres horrorfigurák.
Ez utóbbi sem hiányozhatott a párizsi olimpia megnyitó ünnepségéről, a nagynak mondott francia forradalomra emlékezve, annak leglényegesebb elemét Marie Antoinette lefejezett alakjának bemutatásában látták a rendezők. Ott ült a szerencsétlen királyné lefejezett bábja több tucat példányban egy Szajna parti épület ablakaiban. A piros ruhás alakok mindegyike a saját fejét tartotta az ölében. Ezek a bábuk mögé bújtatott fellépők valódi fejei voltak, büszkén pislogtak a ház előtt elúszó hajót elöntő vérzivatarba.
A Francia Köztársaság elnöke, Emmanuel Macron az ünnepség után csak annyit írt büszkén: „Ez Franciaország.”
Hát, igen.
A szerző író
