2024. augusztus 6. kedd. 9:48
Sokak véleménye szerint a párizsi olimpia nyitórendezvénye lényegében az európai civilizáció hattyúdala volt. Mások úgy vélik, hogy a szabadság, a sokféleség dicsőítését láthattuk olyan magas fokú művészi megközelítésben, amely csak a haladó, kifinomultabb ízlésű kevesek számára értékelhető. A kultúrát csupán ugató Kelet-Közép-Európa sok millió földhözragadt keresztény polgára aligha tartozik e kevesek közé.
Persze össze is lehetünk zavarodva, mert már nem csupán a giccsben tocsogó posztmodern művészet, hanem semmi sem olyan egyértelmű, mint amilyennek a világot elképzeltük. Évtizedekig a KGST szegény páriájaként tengődtünk, kirekesztve a vasfüggönyön túli csupa csillogás, gazdagság mesevilágából, ahol a szellem napvilága mindent beragyogott. A káprázat azonban mára szertefoszlott. Mintha nyakon löttyintettek volna egy vödörnyi Szajna-vízzel. (A trutymós vízmintát apró gömbüvegekben, mosolygós Macron-portréval, Y kromoszómát formáló Eiffel-toronnyal szuvenírként árulhatnák a turistáknak.)
A kereszténység értékrendjén alapuló nyugati civilizáció – amint a látványos olimpiai megnyitóból is kiderült – mára olyanná vált, mint egy minden kényelemmel felszerelt luxusautó. Nagyon vonzó, egyedi kivitelű, tűzpiros a bőrülése és a műszerfala, a kormánya belesimul a kézbe, a bárszekrény érintésre nyílik, csodásan szól a dallamkürtje. Az autó lelkét, a motorvezérlő elektronikát azonban genderideológusok megbuherálták, ezért a kocsi ugrál, füstöl, krákog, az ötszázalékos hegymenetet sem bírja. Ennek bizony roncstelep lehet a vége.
Biztató, hogy a világrend átalakulása közepette az olimpiai játékok, a sport nemes eszméje – hiába próbál a politika ide is benyomulni – egyelőre többé-kevésbé őrzi a tisztaságát. Ez pedig azért is jó, mert a játék lényege, hogy eleve kiszakítja magát a világból, bűvös kört von maga köré, és a fair play szellemében sérthetetlenek az adott szabályok. Nem úgy a politikai játszmákban. Ahol hiányzik a morál, a szabályokat gátlástalanul, minden szégyenérzet nélkül felrúgják. Az Európai Parlament ennek a régi-új módinak a mintatestülete. Újabb öt évre ismét elnöknek választotta például Ursula von der Leyent, a vakcinamutyiban nyakig sáros kapzsi, hiteltelen politikust. (Holott a tudatunkban egy hétgyermekes családanya csakis jóságos, csupaszív, derék, a családi tűzhely odaadó ápolója lehet.) Az inkább gonosznak és kicsinyesnek tűnő nő ahol csak tud, betart Magyarországnak, együttműködés helyett a kétharmados felhatalmazást kapó kormány megdöntésén mesterkedik.
Mit lehet tenni ebben az abszurd helyzetben? Ahelyett, hogy csak néznénk és pislognánk – a túlélés fortélyát Hašek Švejkjétől eltanulva –, ki kell nevetni őket. Öt év ebben a fortyogó világban nagy idő, sok víz folyik le ezalatt a Szajnán és a Dunán. Ma egy apró változás drámaian más holnapot hozhat. A nevetés oldja a feszültséget, összehozza az embereket és csiszolja az erkölcsöt. Ahol közösen jót tudnak nevetni, ott nincs gyűlölet. Ki lehet nevetni például azt az olasz antifa aktivistát, aki magyar járókelőket vert véresre és emiatt börtönbe került, ennek ellenére EP-képviselőként szabadon oszthatja Brüsszelben az észt.
Csak reménykedhetünk, hogy Ilaria Salis a rácsok mögött sínylődve némileg lehiggadt és megokosodott. Volt már erre példa, mint Rózsa Sándor a hírhedt szegedi betyár esete is bizonyítja. Ő a tömlöcben érlelte ki a híressé vált gondolatát, amelyet a jobb idők eljöveteléig mi is szem előtt tarthatunk: „Ha mindenki úgy tösz, ahogy tönni köll, akko’ minden úgy lösz, ahogy lönni köll.”
A szerző újságíró
