Nevezzük fejlődésnek azt a pályaívet, amit az emberiség leírt a mögöttünk lévő, és viszonylag jól dokumentált, mintegy két és fél–háromezer évben – jóllehet a pozitív állásfoglalás nyilvánvalóan csupán szempontrendszer választási kérdés. S tekintsünk optimizmussal az előttünk álló új világra, bár az előjelek alapján sejtéseink nem mentesek kétségektől. Kétségeink pedig nem véletlenül merülnek fel. Ha történelmünkben kétségektől mentes időszakot keresünk, vissza kell mennünk egészen a török megszállásig. Akkor azonban azért nem voltak kétségeink, mert reménykednünk sem volt miben. Később, a Habsburg Birodalom részeként talán lazult valamelyest a helyzet, és már fel-felmerülhetett, hogy vajon még azok vagyunk-e, akiknek gondoljuk magunkat. Aztán az első világháború után hirtelen minden megváltozott. A Habsburgok megszűntek, de mi is épp csak megmaradtunk, súlytalanul, jelentéktelenül, előkészítendő a második világégés emésztő tüzében negyven év tetszhalál állapotához. Azután a nagy színjáték, a vágyva vágyott Európa, amit elérve, éppen kiment alólunk.
Hát csoda, ha vannak kétségeink az új világ küszöbén? Hogy ha majd benne leszünk (hacsak már benne nem vagyunk), ez sem olyan lesz, amiben azonosak lehetünk önmagunkkal?
De mi is az, ami miatt elkerülhetetlenül elénk jön ez az új világ?
Ha egy szóval akarunk erre a kérdésre válaszolni: a közelség. A kultúrák térbeli közelsége, már-már átfedése.
A kultúrák térbeli közelségének is megvan a maga története. Kezdetben volt a távolság. Sok hely, kevés ember, kis populációk. Ha valamiért az élettér ellehetetlenült, volt hová arrább menni, más helyet elfoglalni, zárt közösségben hitet, identitást megtartani. Azután a nagyobb eltartóképességű területek lassan telítődtek. Már nem lehetett egymást kikerülni, de még lehetett egy nagyobb gazdasági érdekközösségben, közös nyelvben egy kultúra viszonylagos zártságát megtartani. Jöttek persze a birodalmi igények, meg lokálisan éleződő érdekek, és ezeket csak erővel lehetett rendezni. A határok összeértek, és gondolhatnánk, hogy a kultúrák ennél közelebb már nem kerülhettek egymáshoz, azonban az erőpozíciók díszletei mögött lassan egyre több funkciót váltott ki egy láthatatlan, addig észleletlen tényező, a szellem. A kultúrák szelleme. És ez a tényező, különösen a könyvnyomtatással kezdődően egyre inkább áthatolt a határokon, jóllehet hatékonyan őrködött a különböző kultúrák egymással ugyan érintkező, de ugyanakkor elkülönülő egységén is. A kultúrák szelleme egyre inkább testet öltött a tudásiparban, nagy gazdasági erőforrást igénylő technológiákkal, amelyek specializációt hoztak, és a kultúrák érdekeltté váltak az egymás irányába kinyílásra, mert hatékonyabbá váltak, ha egymás képességeivel kiegészülnek, mintha egymástól elzárkóznak. Erre jött még az információtechnológia, ami akadálytalanul halad át a kultúrákon, és ha bárhol az akadályozása merül fel, az önmegsemmisítés kockázatát hordozza.
Az erő alkalmazása irracionálissá vált, mivel az erő elválaszt, az információ pedig összeköt. Aki elválik, az kimarad és eljelentéktelenedik.
A folyamat eredményeként főként vallási hagyományok szerint nagy kulturális tömbök alakultak ki, amelyeken belül még mindig vannak önálló identitást őrző kisebb populációk, jóllehet ezek fogyatkoznak. Különös módon az identitás csak önmaga stabilitásában bízva, a más kulturális tömbök közelségének felvállalásával, az azokba bekötöttséggel együtt maradhat életképes. Ez a helyzet pedig egészen más stratégiát, a kultúrán belül egészen más tulajdonságok működtetését követeli meg, mint amilyen tulajdonságok a harcos múltban érvényesültek és meghatározták egy kultúra jellegét. A múlt nem véletlenül vált minden vonatkozásában férfidominanciájúvá. A technicizált, összetett módon intézményesedett társadalmakban, a kiélezett verseny teljesítménykényszerében, a racionalitás legitimitásának kizárólagosságában, a létezés felpörgött dinamikájában a női attitűdöt törvényszerűen hatástalanította a kultúra. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a létezés hálózatiságában az önközpontú csomópontok kerültek fókuszba, s háttérbe szorultak olyan értékek, mint a kapcsolattartás, törődés, gondosság, intuíció, konszenzusra törekvés, együttműködés-igény, kompromisszum. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a jövő egyre inkább a kapcsolódások, a konnektivitás irányába navigál, ami azt jelenti, hogy megkerülhetetlenek a női természet tartalékai a kapcsolati hálók létrehozásában és működtetésében, a konfrontáció helyett az együttműködés és a kiegyensúlyozás keresésében.
Nem tudjuk, pontosan milyen lesz az új világ, nem gondolunk matriarchális társadalmakra, legfőképpen azért nem, mert a matriarchátus fogalma is a mai értelmezésben visszavetített tartalom. Az pedig ott és akkor éppen mást jelenthetett, éppen azért, mert más értelmezésben működött a társadalom, más volt a szervezőelv, következésképpen éppen abból a felfogásból kilépve szűnik meg eredeti tartalmának konzekvens interpretálhatósága.
Mindezekkel együtt feltehetően a nőiség évszázadai következnek, mert a hálózati létmódban, a konnektivitás mentén szerveződő társadalmi és létstruktúrában értelemszerűen nincs mód agresszív energiák felszabadítására vagy erőalapú versenyekben a vesztesek kizárására.
Következnek még bizonytalanságok, tapogatózások, próbálkozások, mire kialakulnak a hatékony viselkedési formák és a hatékony intézményi formák. Ebben az átalakulási folyamatban azonban erős támasszal rendelkezünk identitásunk megőrzéséhez a magyar kultúrában. Különbözőségünk megtartásának garanciája a dinamikus és többirányú bekötöttségünk hatékony működtetésén áll. „Úgy tűnik, hogy a természet sokszoros összekapcsolódásokkal törekszik a hibatűrő képesség elérésére. Szinte bárhová tekintünk, ugyanazzal a hálózati szektorral találkozunk.” (Barabási Albert László)
Az új világ küszöbén felvetődik tehát a gazdasági fejlődés öncélúságán túlmutatni képes interpretáció igénye, a gazdasági fejlődés, a jó(l)lét és az individuális boldogság kontextusán túlmutató hosszú távú nemzetpolitikai, illetve az emberi civilizáció tartós fennállását, életképességet biztosító szempont.
A szerző a Kortárs Női Reflexiók Fórumának elnöke
