Úgy tör ránk a rég elfeledettnek vélt lázadás a humánum és az emberi értékek ellen, hogy lassan már csak rezignáltan ülünk a fotelunkban, és szemléljük a züllöttség értelem alatti tobzódását. Háború és „forradalom”. De miféle forradalom? Kik a mai forradalmárok? A forradalmár, a tizenkilencedik században jó esetben példaképe volt az igazi merészségnek, jellemnek – fáklyavivő –, a huszadikban „lelkes, harcos híve a társadalmi haladásnak”. Jelzőként a „forradalmi” legtöbbször még ma is valami nagyszerűt jelent, a régi, szokott (avítt) formák elutasítását. Tudományban, művészetben egyaránt. A probléma a politika színterén van, mert ezen a területen a „forradalmár” alaposan lejáratta magát, s a „hivatásos forradalmár” – legalábbis itt Közép-Európában – az egyik legtaszítóbb teremtményévé vált a „progressziónak”. Igaz, ez a jelenség nem korlátozódik a szűkebb értelemben vett politikára, mivel sajnos bő negyven évig a „forradalmiság” hamis álságos hirdetése megmérgezte az egész közéletet. És ebből sem sikerült a rendszerváltoztatás jogi-politikai eszközeivel kikecmeregni. Több generáció fertőződött meg azzal a gondolattal, hogy minden, ami előre vivő, az csak forradalmi lehet, a forradalmi pedig szocialista. És fordítva is: a „szocialista vívmányok” egyúttal forradalmiak is. Paradox módon nagyobb kárt ez a felfogás a hagyományos baloldalnak okoz, s persze ezáltal egész Európának.
Az egész félrevezetés alapja a forradalmi világnézet – egyik a marxizmus-leninizmus –, amely a proletariátus „forradalmi harcát” helyezte a középpontba, eredetileg a világforradalom szellemében. Ez a forradalmi harc, mivel semmiféle sikerrel nem járt, pusztán a hatalom kisajátításával egy szűk kommunista vezető réteg számára, törvényszerűen permanenciában kellett, hogy legyen. Ellenkező esetben a kommunista (bolsevik) hatalom azonnal lelepleződött volna azok előtt, akikre állandóan hivatkozott. Ezért a „forradalmiság” a hétköznapokban. Ezért lett volna a Trockij-féle permanens forradalom is – kontroll alatt tartani a saját hatalmukat –, amit Sztálin és a „tanítványai” tudatosan félreértelmezve állandó terrorrá változtattak. Többek között ezért landolt az a bizonyos jégcsákány Trockij fejében 1940 augusztusában. A merénylő, aki „forradalmárnak” vallotta magát, akár csak Trockij, húsz évet ült Mexikóban, de kiszabadulása után Moszkvában megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.
A forradalmárok szívesen gyilkolták egymást már a marxizmus előtt is, de ezt igazán a javukra írhatjuk. Sokkal nagyobb bűnt követtek el azzal, hogy tömegmészárlásokat vezényeltek a velük nem szimpatizálókkal szemben akár osztályalapon, akár nemzetiségi alapon, akár politikai alapon, vagy csak úgy a terror kedvéért. A terror minden ellenkező híreszteléssel szemben sohasem öncélú: feladata a megfélemlítés és a hatalom önigazolása. Terror a zsarolás is, a pénzügyi ellehetetlenítés, az egzisztenciális kiszolgáltatottság intézményesítése.
Az egyes forradalmak igen változatos helyet foglalnak el egy-egy nemzet kollektív tudatában, történelmi emlékezetében. A franciák az egész nemzet létrejöttét, nagyságát kívánják kifejezni a forradalommal. Július 14. a nemzeti ünnepük, s abban egyetértenek, hogy a forradalom teremtette meg a francia nemzetet, amely a polgárok egyetlen tömbbé forrott tömegét jelenti. Ahol a hatalom alá van rendelve a nemzetnek, minden polgár egyenlő, születésre való tekintet nélkül. Ugyanakkor nincsenek területi kiváltságok sem. Nyilván abban már van különbség, hogy a franciák meddig tartják követendőnek a forradalmi lendületet? Belefér-e nekik az osztályterror, köztük a jakobinus vérengzés, a „forradalom exportja” – a háború –, a vallás üldözése, a nyelvi terror (a bretagne-i, baszk, német, olasz nyelvvel szemben) és még sok minden egyéb. Az utóbbi évtizedekben például a franciává váló afrikaiak millióinak honfoglalása. Megéri-e kockáztatni a nemzetet talmi sportérmek csillogásáért? Elhiszi-e még bárki, hogy a gloire csillog?
A forradalmi változást állítólag Goethe ismerte fel, aki ott volt Valmy-nál, ahol a francia had győzelmet aratott a porosz–osztrák sereg felett 1792-ben. „A mai napon, ezen a helyen új korszak kezdődött a világtörténelemben” – mondta a költő, hallva a francia katonák kiáltását: „Éljen a nemzet!” A németek is számontartanak néhány forradalmat, de azt inkább felednék, amely a huszadik század harmincas éveiben fejlődött ki. Röhm, az SA (Rohamosztag) vezetője így fogalmazott: „Forradalmunk nem nemzeti forradalom, hanem nemzeti szocialista forradalom. Ez utóbbi jelzőt, hogy »szocialista«, külön is hangsúlyozzuk.” Igaz, hogy Röhm e nyilatkozatot alig pár nappal élte túl, de nem a tartalma miatt, hanem mert az SA-hadsereget saját céljaira akarta felhasználni, és ezt Hitler nem tűrhette. Már hatalmon volt, nem bízott Röhm-ben. Így fogalmazott: „A forradalom nem permanens állapot, nem állandó helyzet. A revolúció szabadult folyamát az evolúció biztos medrébe kell vezetni.” Hát igen, a nemzeti szocialista forradalom. A háború.
Kevesebb szó esik arról, hogy az Amerikai Egyesült Államok létrejöttét arrafelé amerikai forradalomnak nevezik. Nálunk inkább a függetlenségi háború elnevezés honosodott meg, de ettől még az amerikai köztudatban ez forradalom, amely a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadását és az Egyesült Államok létrejöttét rögzíti. Mindez 1776 július 4-én történt és háború követte a britekkel, amely 1783-ig tartott. Az amerikaiak számára a szabadság és a függetlenség eszméje szorosan összekapcsolódik. Éppen, mint a mi emlékezetünkben is, csak teljesen eltérő körülmények közepette. A magyar modern polgári állam létrejötte 1848 áprilisára tehető. Ennek megszületése hosszú folyamat eredménye – a reformkoré –, és a sikerhez tényleg kellett egy kis forradalmi ihlet is, de alapjában teljesen törvényes keretek közt zajlott. Más kérdés, hogy nekünk is meg kellett harcolnunk érte – szabadságharc volt ez –, s mivel győzni sehogy se tudtunk, ezt a szabadságharcunkat vívjuk azóta is. Maga a nemzet is, és a tagjai is, sokan egészen lehetetlen körülmények között, például most Kárpátalján. Befejeznénk már mi ezt a harcot, éppen elég volt a huszadik században, de nem engedik, nem hagyják a magukat öko-, bio- és minden forradalmároknak hazudó lázadók.
Az orosz forradalmárt most hagyjuk is. Furcsa, megfejthetetlen alak ő, aki magában hordozza a közveszélyes őrültet és a birodalmi szellemet. Egyikük ott fekszik a Vörös téren bebalzsamozva. Nem tudnak mit kezdeni a hullával. Se vele, se nélküle. Volt, s van nekünk is forradalmárunk, ki a kabátján hordozza a szívét és kezet fog a koldussal, mint ember az emberrel. A szabadság nevében követeli, hogy a bajba jutott ember méltatlan helyzetét prolongálhassa, ne segítsenek neki! Itt vannak köztünk ma is, akik rémekkel játszanak, feketelistát vezetnek. Kosztolányi Dezsőnél pontosabban ábrázolni aligha lehetne a hivatásos forradalmárt. Hiszen jól emlékszünk rá, a züllött jellemre. Ő mindig ugyanaz. Ott volt, és ott van ma is minden zugban, társaságban tévéstúdióban. Tüntet, kommentel, szervezkedik. A néphez apellál. „Egyszer volt boldog. A korzón utánament szelíden egy angyali detektív, mint ápoló a mániás után, hogy egy kicsit vigyázzon életére, hogy meg ne üsse oktalan fejét. Ekkor kitört, tombolva hátrafordult, botrányt csapott és Isten, emberek előtt a művelt és szabad világhoz, a csillagokhoz föllebbezve, vérben forgó szemekkel és tág orrlikakkal ekkép kiáltott: »Ez reakció!«”
Ez a mentalitás tör ránk mostanában, ez a züllöttséggel, háborúval, hamis szlogenekkel, frázisokkal dolgozó lázadás. Képviselői ma is azt gondolják, mint örök példaképük, a terror könyörtelen bajnoka, Robespierre: „A győzelem fogja eldönteni, hogy önök lázadók-e, vagy az emberiség jótevői.” A győzelem? Valóban? Ezért hazudja ma a világnak Franciaország a forradalmi mámorával, hogy győzött. S győzni fog. Pedig éppen a vesztébe rohan, mint egykoron Robespierre vezetésével az emberi mivoltukból kivetkőzött „forradalmárok” vérszomjas csapata.
A szerző történész
