Nehéz megmondani, hogy ez a film, amely eredetileg az Apple Tv számára készült, de aztán mégis mozifilm lett, az űrhajózásról, a hidegháborús propagandáról, vagy mégis inkább a szerelemről szól.
De mindenesetre, aki szereti a macskákat, az is nézze meg. A film rendezője, Greg Berlanti allergiás volt a macskaszőrre, és a macskák idomíthatóságáról sem volt nagy véleménnyel, de utólag azt mondta, hogy mind a három macska, akikkel felvételeket készítettek, nagyon okos volt, és soha ilyen könnyű dolga nem volt még filmben szereplő állatokkal.
A hidegháború éveiben az űrkutatás volt a versengés egyik terepe a nagyhatalmak között. Az amerikaiak sok éves munka után sem álltak jól. Több asztronautájuk odaveszett egy szerencsétlenül alakult küldetés végén, de aztán kitalálták, hogy egy Holdra szállással megjavíthatják a mérlegüket. Már ha sikerül. Vagy ha nem sikerül, de sikerül elhitetni, hogy sikerült.
Na, ehhez kellett nekik egy nagypályás reklámszakember, egy olyan vagány és tehetséges nő, mint Kelly Jones (Scarlett Johansson) meg egy olyan űrhajós, aki soha nem fog az űrbe menni, de bármit megtesz a Holdra szállás sikeréért, pont, mint Cole Davis (Channing Tatum).
És ezen ketten egymásba szerettek. Mondhatnánk, hogy ellentétek, akik vonzzák egymást, de valójában nem az vonzotta őket egymáshoz, amiben különböznek, hanem ami közös bennük: valami nagyot akarnak tenni, és végig is akarják csinálni.
Objektum doboz
Egészen pontosan nem akadnak el ott, hogy miben különböznek egymástól, hanem folyamatosan befogadják, beengedik egymást, kimennek egymásért a komfortzónájukból.
Kelly például egy idő után már nem elégszik meg az impozáns szemfényvesztéseivel, hanem a tisztességet és a békét akarja választani, Cole pedig megtanul a jó ügy érdekében 19-re lapot húzni, ha az kell hozzá.
Válasz ez a történet arra, ahogy atomizálódott a társadalom, szétestek a családok, a férfiak elvesztették a magabiztosságukat, nem tudnak, nem mernek hősökké válni, a nők pedig a kedvességüket és a bizalmukat hagyták valahol az út mentén, és mindenki azt kérdezi, hogyan tovább?
Kelly és Cole nem adják fel a személyiségüket a szerelemben, és az alkotók nem hazudnak közéjük hamis egyetértést, egyáltalán nincs köztük mindig minden rendben, és még csak nem is elsősorban a kémia írja felül a nehéz pillanatokat, hanem az, hogy szeretik egymást, folyton egymás felé fordulnak, mert nem tudnak mást tenni.
A film forgatókönyvét Rose Gilroy írta, de tudjuk, hogy Scarlett Johanson keze is benne van. Ezek az emberek még meg sem születtek a hatvanas években, de valahogyan mégis tudják, hogy akkor könnyebb volt egyszerűen csak szeretni, mert még evidensebb volt, még benne volt a levegőben, még sokkal inkább érték volt a másik ember pusztán azért, mert létezik.
És volt valami életöröm, ami talán abból fakadt, hogy sokan végre azt tehették, amire vágytak, de még megvoltak a hagyományos keretek, közösségek is, és közben ott voltak a csodák, mint az ember Holdra lépése, a naponta új találmányok, a rockzene, a film, a modernség, a jelenidejűség öröme, frissessége, a múltra hangolt évezredek után.
Nem csak az a jelentős művészi teljesítmény, ha egy film drámai, vagy kacagtató, ha sírunk, nevetünk, félünk,gyönyörködünk, hanem az is, ha sikerült életre kelteni egy elmúlt kor örömét, derűjét, azt, ahogy az emberek egy másik korban derűsek, boldogok voltak, akár tudatosult bennük, akár nem. Ezeknek az alkotóknak sikerült megidézni a hatvanas évek vidámságát, és a szerelmet, ami folyton ott volt a levegőben, még a hidegháború árnyékában is.
A filmben miután a kormányzat megbízta Kellyt, hogy népszerűsítse az űrkutatást és a Holdraszállást, a lánynak a lett egy nagy ötlete: közvetítse az amerikai tévé a nagy eseményt. Nixonék ezt továbbfejlesztették, és utasították Kellyt, hogy kerítsen három kamuűrhajóst, akik ugyanúgy néznek ki, mint Armstrongék, és a NASA bázisán rendezzenek be egy Hold-felszínt, ahol az eseménnyel egy időben eljátsszák a Holdra szállást, arra az esetre, ha a valódi esemény meghiúsulna.
Kellynek ez már egy kicsit sok, de a kormányzatnak még vadabb ötlete is van…
A szellemes párbeszédek igyekeznek felébreszteni a nézőt a dermedtségéből, és olyanokat kérdezni tőle, hogy miért hiszi el valaki, hogy a tévében tényleg Armstrongot és társát látja a Holdon, vagy miért tartja szemfényvesztésnek? Miért hiszi el valaki, hogy vannak földönkívüliek, vagy miért nem? Tényleg rossz előjel-e a fekete macska, és tényleg ezt is elhisszük-e? És vajon aki elhiszi, hogy van világegyetem, az nem hihet Istenben, vagy ez is teljesen másképp van, mert akik visszajöttek az űrből, még jobban hisznek?
Ingoványos talaj az emberi hiedelmek és ítéletek világa, de nem ilyen a szerelem, amely a filmben a két ember közt van, mert az megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen, pedig sebzettek és óvatosak, sőt tudják is magukról, hogy vannak sebeik, és ennyiben nem csak a hatvanas évek, hanem a mai kor alakjai is, aki már tudatosan foglalkoznak a traumáikkal, habár még nem tudják, milyen gyógyultnak lenni.
A film nagy erénye, hogy ezúttal nem a nagy emberek, az űrhajósok, űrtudósok, a nagy nevek vannak a fókuszban, hanem a stáb, azok az emberek, akik az ő sikerükért dolgoznak, illetve a köztük szövődő szerelmi, baráti és kollégiális kapcsolatok. A kölcsönös tisztelet, a barátság, az összetartás, a bizalom, a betartott ígéretek, és a csalás, ami nem is az.
A címadó Fly me to the Moon (Eredeti címe: In Other Words) című dal, amely 1954-ben született, Bart Howard szerzeménye, temérdek feldolgozás, bossa novásítás és swingesítés után Frank Sinatra előadásában lett a hatvanas években az amerikai űrkutatás dala. A filmben halhatjuk Henry Mancini 1961-es Moon River című Oscar-díjas dalát is, amelyet sokan az Álom luxuskivitelben című filmből ismernek, és a Jefferson Airplane 1964-es Somebody to Love című dalát is, melynél kevés szöveg szól szebben, mélyebben a sebzettségről, és arról, hogyan lehet meggyógyulni.
Mindezek mellé majd eljön a pillanat a filmben, amikor annyira kell nevetni, hogy nem tudjuk, a könnyeinket törölgessük, a hasunkat fogjuk, vagy elég, ha vigyázunk, hogy ne essünk be a szék alá.
És még előtte is nagyon kell nevetni, amikor a kamu Holdséta rendezője (PeterJacobson) személyében egy tehetséges, ám nárcisztikus bántalmazó figurát ábrázolnak annyira karikaturisztikusan, hogy az összes sérelmünket, amit hozzá hasonlók okoztak, kinevethetjük magunkból, és már lehet kedvünk elismerni, hogy ha borzasztó alak is, de tényleg zseniális.
A film látványvilága: rakéták, hangárok, repülőgépek, igazi és kamuűrhajósok, ünneplő tömeg – megnyerő. És megható, ahogy Scarlett Johansson fizikailag is értelmezni próbálja a hatvanas évek szépségideálját, aki nőiesen telt, a haja dauerolt, jól szabott ruhákat, magassarkú cipőket hord, de a vásznon olykor inkább a nyolcvanas éveket sikerül megcélozni, Channing Tatum meg a festett hajával-szemöldökével-szoláriumozott arcával inkább a kilencvenes évek Közép-Európai maffiózóira hasonlít.
De ettől még élvezetes filmet látunk, amely gondolatokat, érzelmeket ébreszthet a nézőben, és kétségkívül kikapcsol, szórakoztat is.
Vigyél a holdra – Fly me to the Moon (2024)
Amerikai vígjáték – 132perc
Rendezte: Greg Berlanti
8/10
