Amikor tehát időről időre erőt veszek magamon, és előveszem történeteimet, cseppet sem törekszem semmiféle idillre. Ami volt, az úgy volt, ahogyan arra emlékezem.
Előbukkan például a múltból velem korú barátom, Széky János. Jó tizenöt évig tartott barátságunk intenzív szakasza. 1990 körül kezdődött, amikor én a Hitelben, ő az Élet és Irodalomnál dolgozott. Már nem is tudom, pontosan, mi volt az az ügy, ami összehozott minket. Egyszer csak őrületes fogalmazásaim egyike Széky közvetítésével megjelent az ÉS-ben. Szinte folyamatos kapcsolatban voltunk, telefonáltunk, leveleztünk, találkoztunk. Ott állt előttem ez a kopaszodó, lassú mozgású és lassú beszédű fiú, akiből csak úgy sugárzott a türelem, a tudás és a jó szándék. Nagyjából annyira nem érdekelte őt az irodalmi „szekértáborosdi”, mint engem. Így tehát nincs mit csodálkozni azon, hogy az 1990-es években elkezdődött „művészvilágbéli” csetepatékban mindkettőnk csak mérsékelten vett részt. De inkább egyáltalán nem.
Sokkal fontosabbal, Széky János nemesvitai házával foglalkoztunk. Megkért arra, hogy a Balatonederics fölötti kis faluban frissen vásárolt háza újjáépítésében segítsek. Nekem is akkor volt készülőfélben a házam, voltak asztalos szerszámaim, és nálam volt egy Barkas kisteherautó. Gyakori látogatói voltunk a nemesvitai, 1848-ban készült, nádtetős háznak. Lassan haladtunk, egyikünket sem vetette fel a pénz. A konyha és a kert egy része azért már elkezdte végső, használható formáját felvenni. Fűrészelés és marógépezés közben sok mindenről beszélgettünk, irodalomról nem.
Megható volt látni, hogy Széky János, a minden ízében fővárosi fiatalember milyen nagy erővel ragaszkodik a falusi kultúra tárgyi emlékeihez. Legfőképpen az öreg házhoz. Mondjuk, nem is igen tehetett volna mást, a százötven éves épület védett volt, műemlék jellegű.
Az autóban üldögélve azért persze, hogy szóba került a mindkettőnk munkájához tartozó irodalmi élet, aminek megítélésében, annak ellenére, hogy más-más értékrend szerint kezeltük, a legtöbbször egyetértettünk. Persze mi mást is lehetett volna kezdeni azzal a liberális urbánussal, aki az autóban könnyes szemmel hallgatta a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarországot. Vagy akár velem, a népi rock and roll művelőjével, aki a klezmert is kedvelte.
Az szinte természetes volt, hogy tíz éven át ebben a lassan-lassan elkészülő házban töltöttünk el családommal két hetet. Cserekereskedelem. Jó tett helyében jót kaptam. Meg még ilyeneket lehetne itt elszalagozni. Aztán amikor egy nemesvitai fuvar után, az érdi emelkedő tetején hazafelé felrobbant a Barkas kisteherautó vezetőfülkéjében elhelyezett hűtővíz tartály, Széky János a párás szemüvege mögül azt kiabálta abban az éjszakában, akkor is barátok vagyunk.
Így hát nem lehet csodálkozni azon, hogy évekkel később én voltam az esküvői tanúja. Elsodródtunk egymástól aztán, bár én szeretném behajtani rajta azt az ígéretét, hogy elvisz engem a zsinagógába, ha én beülök mellé egy vasárnapi misére a zsámbéki templomban.
