Egész évben halmozódtak a múlt ősz óta félretett könyvek (némi szak-, több szép-, valamint szórakoztató irodalom, még krimi is), melyeket nem „munkaköri kötelesség” miatt szeretnék olvasni. Viszont rájöttem, hogy minden szabadon választott élmény a munkám része lesz. Ez jó, mert a magyartanítás így tulajdonképpen hobbi, miközben mindaz, amit olvasok, amiről beszélek, a gondolkodásomat is alakítja. Szerettem volna azzal egyszerűsíteni a mindenfelől áradó, zavaró és kaotikus képeken, hogy gyermek- és ifjúsági irodalmat forgatok, de mivel folyton árnyalódik a világkép, ezek az olvasmányok is jóval többet jelentenek annál, mint amit a műfaji korlátok jelölnek. Ez is jó, mert az olvasásra érdemes gyermekirodalom (értve itt az ifjúsági kategóriát is) a felnőttek számára szintén élvezetes és tanulságos kell, hogy legyen. Másrészt miért adnánk haszontalan könyvet a gyermekeink kezébe?! S nem árt, ha felidézzük A kis herceg ajánlását, amely szerint Saint-Exupéry egy olyan felnőttnek ajánlotta könyvét, akinek szüksége van vigasztalásra, s aki mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyveket is.
Most Fekete István néhány regényével és elbeszélésével ültem le, és beláttam, hogy igaza volt, mikor tiltakozott az „ifjúsági író” skatulya ellen. Prózáját a tündéri realizmushoz sorolta, amihez hozzátartozik nemcsak az erőteljes líraiság, hanem a panteista és keresztyén misztikus attitűd is. Én az allegorikus állattörténetekben – melyek nem „mesék”, hanem példázatok az életről – az egzisztenciális dilemmákat szintén fölfedezni vélem. Például a hovatartozás, az élet és a halál, a szabadság és a korlátok, az idő és a tér, a rend és a káosz kérdéseit, így a Vuk és a Csí, a Hú és a Kele meg a többi nemcsak költőien érzéki szövegével, antropomorfizáló nézőpontjával és animalizáló tükreivel nyűgöz le, hanem a világképével is.
Noha Fekete Istvántól három különböző műfajból kellene olvasni az általános iskolában (állatregény a Vuk, történelmi regény A koppányi aga testamentuma, rendhagyó iskolaregény az eredetileg Matula iskolája címen készült Tüskevár), prózaművészete máig nincs kellően kanonizálva, ezért is lehet elfeledett vagy ismeretlen ismerősünk. S kérdés az is, hogy mivel a fenti műveknek léteznek a filmes adaptációi, vajon elolvassák-e a diákok. Viszont szükséges kiemelni, hogy Sánta Gábor tett talán a legtöbbet a feledés és ismeretlenség megszüntetésére, a tündéri realista jelző igazolására, amit Fekete „irodalmi eszményének” tekintett, illetve a „konstruktív istenhit és konzervált múlttisztelet” vezérelvének láttatására, amit az író jelölt meg művei általános jellemzőjeként.
Nem bölcsész volt ugyan, hanem mezőgazdász, vadász, és halászati tankönyvet írt, ez nem akadályozta az irodalmi műveltség megszerzését. Nyilatkozataiból és leveleiből tudni, hogy Krúdy prózája mellett a történelmi regényt vélte mértékadónak (Gárdonyit, Kodolányit, Tormayt), követendőnek tartotta Tömörkényt és Mórát, az oroszok közül Csehovot, Tolsztojt, Turgenyevet, hatott rá az északi szerzők miszticizmusa. Az 1940-es évek elején nyilatkozta: „Arany Jánost és Gárdonyi Gézát szeretem a magyar írók közül; ahogyan és amit ők ketten írtak, az nekem örök példaadó szabályom. […] Az orosz írókban is azt szeretem, hogy az anyag és a lélek szép harmóniában olvad bennük össze. Lehet, hogy a mostani erdélyi írókat is ezért kedvelem különösen, Tamásit például…”
A tündéri realizmus velejárója a panteizmus, ami a természetleírások révén erőteljesen nyilvánul meg. Minden érzékre egyszerre hatnak, nemcsak megszemélyesítésekben, de metaforákban, szinekdochékban, szinesztéziákban is gazdagok e lírai prózaszövegek. A természet a nyelv által válik leginkább élővé, s megtörténik a lelki-szellemi összeolvadás, hiszen számára a természet, az élet fizikai színterén túl, mintegy a világmindenséggel való misztikus egybeolvadás közege (hasonlóan Gárdonyi Géza metafizikai-panteista attitűdjéhez). Fekete István szerint az állat- és növényvilág „szebb és csodálatosabb, mint az embereké. Van benne valami a titokból és a megfejthetetlenből, ami vonzza és izgatja az embert.”
De hogy milyen is az ember, azt leggyakrabban az állatok nézőpontjából látjuk, akikkel nem beszél közös nyelvet, de akik képesek közvetíteni az író etikai álláspontját – így történik ez a Csí című fecskeelbeszélésben. Álljon itt egy aktuális részlet ebből, előtte a magyarázattal, hogy a névadásnak és megnevezéseknek külön jelentősége van, amiről külön is érdemes lesz szólni egy másik alkalommal.
A fecskék nemcsak maguk nevezik el Holdat Hideg Fénynek, a Napot pedig Meleg Fénynek, és neve lesz a Csendnek is, mely „árnyékos szemű” és „barna arcú”, de „csattogó botnak” hívják az ember fegyverét. Vit szárnyát egy kővel dobták meg, később azonban, mikor kipróbálták, hogy elég erős-e a nagy úthoz, egy ilyen bot mentette meg attól, hogy Karr, a kabasólyom zsákmánya legyen. Ezzel a bottal a fecskék jelenében rendszerint csak Gege népére „villámlik” az ember, de az író Csível mondatja el morális állásfoglalását, ítéletét a háborúval, az emberi öldöklő természettel szemben. „Az ember erős – szólt Csí –, Hú fél tőle. Az embertől mindenki fél, mert csattogó botot hord magával, mellyel megöl bárkit, még csak közel se megy hozzá. Az emberrel nem harcol senki, csak az emberek harcolnak egymással. Apám mesélte, hogy a Négyfolyó országa határán – ahol mi születtünk –, sok költözéssel ezelőtt, verekedtek az emberek. Egymás felé csattogtatták botjaikat, és sok elpusztult ember maradt a földön.”
Fekete István írásai valóban többrétegű szövegek, megkívánják a figyelmet és elidőzést, így nemcsak a mesei és mítoszi, az egzisztenciális és etikai vonatkozásokat fedezzük föl, de a szereplőinek a mi saját egyéni és közösségi párhuzamairól is gondolkodni kezdünk.
A szerző irodalomtörténész
