Robert McNamara azzal a céllal indította el a programot, hogy a hátrányos helyzetű fiatalok számára lehetőséget biztosítson a társadalmi felemelkedésre és a katonai szolgálat révén a középosztálybeli lét elérésére. A hivatalos retorika szerint a hadsereg egyfajta szociális mobilitást elősegítő eszközként működött volna. A történészek szerint Lyndon Johnson elnök is tudott védelmi miniszterének ötletéről, sőt jóvá is hagyta azt. A vietnámi háború egyre több katonát követelt, és Johnson erősen támogatta azokat a kezdeményezéseket, amelyek a hadsereg létszámának növelését célozták. McNamara programja ennek megfelelően került elfogadásra és végrehajtásra. Johnson nem csak passzívan tudott a program létezéséről; kormányzati politikájának szerves részét képezte, és annak szociális mobilitásra vonatkozó ígéreteivel is egyetértett. A gyakorlatban azonban egészen másként alakultak a dolgok.
A Terv keretében mintegy 354,000 olyan fiatalembert soroztak be, akik a korábbi normák szerint alkalmatlanok lettek volna a szolgálatra. Ezek között a fiatalok között sokan voltak alacsony IQ-júak, illetve fizikailag vagy pszichológiailag nem voltak megfelelőek a katonai életre. Általában 80 pont az IQ minimum az amerikai hadseregben, de lazítottak a szabályon, és elkezdték engedélyezni a mentális fogyatékos férfiak besorozását. Az eredeti célkitűzésekkel ellentétben nem kaptak megfelelő képzést vagy támogatást, és gyakran a legveszélyesebb feladatokra osztották be őket.
Az Egyesült Államok hadserege szigorú és részletes feltételrendszert alkalmaz, amikor új katonákat toboroz. Ezeknek a követelmények célja, hogy biztosítsák a katonai személyzet fizikai, mentális és morális alkalmasságát a szolgálatra. A jelentkezőknek teljesíteniük kell az egészségügyi és fizikai alkalmassági követelményeket. Ez magában foglal egy alapos orvosi vizsgálatot, amely során ellenőrzik a jelentkező fizikai állapotát, látását, hallását és egyéb egészségügyi tényezőit. Emellett a fizikai fitnesz teszt (Army Physical Fitness Test, APFT) is része a belépési követelményeknek, amely a következő elemekből áll: futás, fekvőtámasz és felhúzódzkodás. El kell végezniük a Armed Services Vocational Aptitude Battery (ASVAB) tesztet is, amely a mentális és kognitív képességeket méri fel. Az ASVAB eredménye alapján meghatározzák, hogy a jelentkező alkalmas-e a katonai szolgálatra, valamint azt, hogy milyen katonai szakmákban teljesíthet jól. Át kell esniük egy alapos bűnügyi háttér ellenőrzésen is. A komoly bűncselekményekkel kapcsolatos előélet általában kizáró oknak számít, de a kisebb vétségek esetén a hadsereg egyéni mérlegelést végezhet. Vizsgálják a tiszteletteljes és megfelelő viselkedést is, valamint a drogfogyasztás és egyéb káros szokások kerülését. A hadsereg szigorúan ellenőrzi a bakák addigi életének hátterét, és azokat, akik nem felelnek meg a viselkedési és etikai elvárásoknak, elutasíthatják. Megállapítható, hogy az amerikai hadseregbe való belépéshez szigorú és átfogó feltételrendszer szükséges, amely biztosítja, hogy csak azok kerüljenek be a katonai szolgálatra, akik megfelelnek a fizikai, mentális és morális követelményeknek.
Ezzel szemben olyan férfiak jártak az alapképzésre, akik még a cipőjüket sem tudták bekötni, és még az alapokat sem tudták megérteni, mint például az elvárt ágyrend kialakítása. A katonák egy része még azt sem értette, miért voltak teljesen kimerültek egy futás végén, amikor tele voltak energiával a futás elején. Gyakorlatozás közben egyik férfi sem tudta teljesíteni az elvárt minimális fizikai edzést. Azt sem tudták megérteni, hogy egy nehéz gyakorlógránátot magas ívben kell elhajítani, hogy elérjék a 30 méterre lévő célpontot.
Volt olyan szakasz, ahol egy tucat ember megsérült, amikor az egyik közlegény éles gránátot dobott rájuk csínytevésképpen. A szóban forgó katona olyan értelmi fogyatékossággal rendelkezett, hogy nem volt képes felmérni az élet kioltására alkalmas veszélyes eszköz hatását.
A háború során a program résztvevői aránytalanul magas veszteségeket szenvedtek el. Az ilyen katonák közül sokan haltak meg vagy sebesültek meg a harcokban, mivel nem rendelkeztek a túléléshez szükséges készségekkel és felkészültséggel. Az emberi életek mellett a projekt súlyos morális és etikai kérdéseket is felvetett. Sok veterán és szakértő kritizálta a programot, mondván, hogy a legsebezhetőbb amerikai fiatalokat áldozták fel egy elhibázott háborús stratégia érdekében. A valóságban a harcedzett őrmesterek sok kiképzetlen katonát próbáltak megóvni a veszélyes csatáktól, de még így is sokan kerültek életveszélyes harci szituációba.
A Project 100 000 keretében bevont katonák halálozási aránya jelentősen magasabb volt, mint az átlagos amerikai közlegényeké a vietnámi háborúban. Kutatások szerint a „gyengeelméjűek” közé tartozó katonák körében a halálozási arány körülbelül háromszor magasabb volt, mint társaiké.
Az olvasók közül biztosan sokat látták a Forrest Gump című filmet, és biztosan sokan emlékeznek a főhősre, Forrestre, aki részt vett a vietnámi háborúban. A filmben Forrest egyszerű, de jó szándékú és bátor karakter, akit alacsony IQ-ja ellenére besoroztak a hadseregbe, és végül bátorságáért kitüntetést is kapott. Sokak szerint a film rendezője, Robert Zemeckis a történetben ennek a szégyenteljes tervnek állított emléket. Ezek közül néhányan nem csak saját magukra jelentenek veszélyt, hanem katonatársaikat is megkárosították, mivel nem tudták felfogni annak komolyságát, amiben részt vettek.
A Terv katasztrofális következményei és az ezzel kapcsolatos emberi szenvedések miatt Johnson elnököt is éles kritikák érték. Bár a hivatalos retorika szerint a program célja az volt, hogy segítséget nyújtson a hátrányos helyzetű fiataloknak, a valóságban ezek az emberek gyakran a legveszélyesebb helyzetekben találták magukat, megfelelő képzés és támogatás nélkül. Az aránytalanul magas veszteségek és a résztvevők szenvedései nyomán felmerült a kérdés, hogy vajon mennyire volt tudatos Johnson és McNamara részéről az, hogy valójában a legsebezhetőbb amerikaiakat áldozták fel a háborús gépezet oltárán?
