Ahogy az előző írásaimban is fogalmaztam, az unalmas szappanoperákra emlékeztető amerikai elnökválasztások történetében, ahol mindig azt és/vagy ugyanazt lehetett „választani”, most valami példátlan dolog történik, szóval kicsit felturbózta az anyagot a „nem létező” világrendező. Hogy mennyire, azt jól jelzi, hogy néhány hét alatt is olyan drámai történések mentek végbe, amelyek a világhatalmi rendszer egész dinamikáját megváltoztathatják. S könnyen lehet, hogy ez most már a novemberi elnökválasztásig végig így is lesz. Akár minden nap történhet „valami”, aminek a magyarázatát nem lesz egyszerű beilleszteni az addigi értelmezési keretünkbe.
Az elmúlt idők leglátványosabb történése a Trump elleni merénylet volt, amivel kapcsolatban csak egyetlen dolog biztos, a teljes bizonytalanság arról, hogy mi is történt valójában. Hogy ki és mi okból, mi célból követte el azt, amiről azt sem tudjuk, hogy mi is volt valójában, az örök titok marad, és csak abban reménykedhetünk, hogy a következményekből majd kirajzolódnak bizonyos mintázatok, amelyek segítenek megérteni a „világrendező” instrukcióit.
Az, hogy Joe Biden elnök visszalépett az elnökjelöltségtől már nem is volt annyira váratlan, hisz az az összehangolt akciósorozat, ami a New York Times vezércikkével kezdődött, amelyben a „nem létező” világerők elég határozottan felszólították az elnököt a visszalépésre, lényegében már hetekkel ezelőtt „leváltotta” őt. Persze a nagy világ-színjáték hihetősége érdekében még egy darabig el kellett játszani azt, hogy az elnök habozik és hogy ő dönti el, hogy visszalép-e a felszólítás nyomán, aminél gyermetegebb elképzelés nem nagyon létezik, hisz a mindenkori amerikai elnök eleve bábfigura, Joe Biden pedig e bábfigura létén belül is egy mindenre alkalmatlan (már a bábfigura szerep eljátszására is alkalmatlan) emberi ronccsá vált. Emberi roncs mivolta ugyan már évek óta evidencia mindenki számára, az egyetlen kérdés ezzel kapcsolatban mindössze az, hogy miért az utolsó pillanatban kellett ezt megtenni.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy a „főrendező” minden újabb dramaturgiai utasítása rontja a demokrata jelölt esélyeit, amivel Donald Trumpot segíti. Ez mutatkozott meg abban a két rendkívüli látványtechnikai aktusban, amelyeket az izraeli miniszterelnök látogatása során élhettünk át. Az elnökjelölt alelnök tüntetőleg nem jelent meg a két ház együttes ülésén, ahol felállva üdvözölték Netanjahut, Donald Trump viszont, a még megsem választott elnök floridai rezidenciáján igen barátságos fogadtatásban részesítette, cserében azért, hogy ezzel a nem létező lényegében be is iktatta a volt elnököt.
Mivel ezek az örvénylések egyre zavarosabb káosz felé sodorják Amerikát s ezzel az egész világot most már három potenciális világháborús fronton, Ukrajnában, a Közel-Keleten és a Dél-Kínai tengeren, a továbbiakban nem a lehetséges színpad-technikai történések latolgatásával untatnám a kedves olvasót, hanem arra tennék kísérletet, hogy az eddigiek fényében újra összefoglaljuk e csinált káosz fő tanulságait.
Egyre valószínűbbnek látszik, hogy az emberiség világtörténelmi jelentőségű fordulat előtt áll, ami önmagában is elég nagy dráma, de igazán drámaivá az teszi, hogy ezt a „színművet” egy ismeretlen rendező rendezi, ismeretlen okokból és ismeretlen céloktól vezérelve. Szóval, ne szépítsük, valaki „más” dönt rólunk, helyettünk, pedig hát, ahogy az amerikai alkotmány is kezdődik „We, the people… (Mi, a nép…), ám mi a nép egyelőre csak e „valaki” eddigi tetteiből felsejlő mintázatok tanulmányozására hagyatkozhatunk.
Az emberiség előtt álló történelmi fordulópont három ciklusvég egymásra torlódásával magyarázható. Egy-két évtizeden belül véget ér az amerikai világbirodalom évszázada, de ezzel együtt véget ér a modern Nyugat elmúlt hatszázéves globális uralma is, és véget ér még „valami”. Ezt a valamit ma még nagyon nehéz polkorrekt módon megnevezni, szóval alighanem véget ér „valami”, ami háromezer éve tartja fogságban az egész emberi létezést, akinek a médiumai, adott esetben szimpla „vágóállatai” vagyunk mi emberek, pontosabban „mi a nép”, mi, akik legfeljebb „önuralmat” gyakorolhatunk azt átélve, hogy állítólagos néphatalmunkat „valaki más” gyakorolja. És egyre több jel utal arra, hogy az a szellemi energiaközpont, amely mindezt ellenőrzése alatt tartja, most válaszút előtt áll. Döntenie kell abban, hogy mi lesz az elmúlt háromezer év során követett létszervező erőivel, mi következik az eddig erre épülő és a világot közvetlenül irányító modern Nyugat után, és ehhez képest az már csak „apróság”, hogy mi lesz az amerikai világbirodalom összeomlása nyomán keletkező „kráter” helyén. És ugyan igaz, hogy ezekhez a dimenziókhoz képest jelentéktelen semminek látszik az a kérdés, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke, de ettől a lejátszás-technikai felszíntől mélyebbre egyelőre nem látunk, így az ebben megmutatkozó kaotikus örvényekből kellene kiolvasnunk a jövőt.
Donald Trump személyiség-energiája az, ami leginkább alkalmassá teszi arra, hogy az ő elnöksége legyen a „nyitánya” e módfelett kalandos időknek. Ha az ő impulzív-intuitív személyiségének létezik „inverze”, akkor az egyetlen indulóként üzemeltetett alelnök pont az. Szellemi horizontjának legvégső határai egy átlagos amerikai kerületi ügyész szintjén rögzültek, és ezt egy ilyen gyorstalpaló „elnökképzővel”, mint amivel most próbálkoznak az őt üzemeltető erők nem fogja módosítani. Jelölése is azt látszik megerősíteni, hogy a világot irányító erők döntöttek, Trump lesz az elnök.
A szerző közgazdász
