„Ukrajna útja a halálba” címet adta Jacques Boe a NATO volt tanácsadója, a svájci vezérkar nyugalmazott ezredese egy közép-európai területátrendezéssel is foglalkozó minapi interjújának. Valószínűleg nem véletlenül. A neves szakértő szerint Európa politikájának következményeként az ukrán állam meg is szűnhet. Boe ennek kapcsán említette meg a háború utáni területi átrendeződés lehetőségét.
Ezt az interjút lehet, hogy később majd történelmi mérföldkőnek fogjuk tekinteni, mert bár térségünkben egyre többször merül fel a határmódosítás ügye, viszont Nyugat-Európa és az EU nem vesz erről a potenciális konfliktus helyzetről tudomást, mintha a probléma reális lehetőségként soha fel sem merülhetne. Talán azért nem érdekli Brüsszelt a kérdés, mert nyíltan még egyetlen érintett kormány sem fogalmazta meg területi igényeit, sőt mindegyik állam visszautasította, hogy ilyen tervei lennének.
Ez azonban még nem azt jelenti, hogy valóban nincsenek is ilyen elképzelések. A háttérben lappangó titokként fel-fel sejlik, hogy van olyan megállapodás, amely igenis Ukrajna területi szétdarabolását célozza.
Szergej Nariskin, 2022. 22. április 28-án – a dátumnak később jelentősége lesz – az orosz titkosszolgálatok külföldi hírszerzését koordináló ügynökség (SzVR) vezetője, Putyin elnök közeli bizalmasa úgy nyilatkozott: hamarosan amerikai jóváhagyással lengyel csapatok indulhatnak el a lengyel-ukrán határ felé, hogy kellő pillanatban, békefenntartó jelleggel megszállják Ukrajna nyugati területeit. Nariskin szerint a lengyelek ugyanazt próbálják meg eljátszani, amit az első világháborút követő lengyel-orosz háború során. Akkor – így Nariskin –, a nyugati nagyhatalmak hallgatólagos beleegyezésüket adták az orosz területek lengyel megszállására, hogy Varsó így állítsa meg az Európa felé tartó bolsevik fenyegetést.
Nem csak erről van szó, mert Varsó a történelmi Lengyelország határait akarta visszaállítani, ami akkor részben sikerült is. Ez egy fontos szempont, mert a későbbiek során ennek még komoly jelentősége lesz. Nem lehet elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy már 2022 tavaszán, a lengyel közbeszéd része volt a második világháború után a Szovjetunióhoz, illetve jelen állás szerint Ukrajnához csatolt területek visszafoglalásának elképzelése.
Nariskin nem véletlenül éppen 2022. április végén tette az amerikai-lengyel titkos megállapodást „közkincsé”. Ugyanis ekkor kötötték meg Isztambulban török közvetítéssel az orosz-ukrán tűzszüneti megállapodást, amely alig több mint két hónappal a kitörése után véget vethetett volna a harcoknak. Ekkor hirtelen Kijevben termett Boris Johnson, az akkori brit miniszterelnök, aki szó szerint parancsba adta Zelenszkijnek a harcok folytatását. A Globális Nyugat ugyanis, többek között, Oroszország legyőzését tűzte ki célul. Az orosz csapatok hiába nem vonultak be Kijevbe, hiába írták alá az isztambuli szerződést, az nem lépett életbe.
Lengyelországnak is a háború folytatása volt az érdeke. Mindenekelőtt a területszerzési lehetőségek miatt, vagyis a fent említett történelmi Lengyelország határainak visszaállítása céljából, amit Varsó hivatalosan tagad, de tettei más irányba mutatnak.
Ha az EU hallgat a lehetséges közép-európai területátrendeződés lehetőségéről, a tengerentúlon azonban vannak olyan személyek, akik nem tesznek lakatott a szájukra. Többek között Scott Ritter, az amerikai fegyveres erők egykori hírszerző tisztje, aki tavaly októberben úgy nyilatkozott, hogy Lengyelország megpróbálhatja megosztani Nyugat-Ukrajnát, miközben Magyarország deklarálhatja jogait Kárpátaljára, és Romániának is megvannak a maga érdekei. Ukrajnát darabokra fogják tépni, ami az ukrán állam megszűnéséhez vezethet.” Ha ezt az utóbbi mondatot a fent idézett Jacques Boe interjújának contextusába helyezzük, vagyis „Európa politikájának következményeként az ukrán államnak a vége is eljöhet”, akkor érthetővé válik, hogy a svájci stratégiai elemző mire gondolt.
Rittert szokatlan véleményalkotásai miatt többször is bírálták, valójában azért, mert szembe szállt a mindenkori politikai fősodorral. Elgondolkodtató, hogy a szövetséges erők 2003-as iraki inváziója után pontosan az történt, amit jósolt. Szaddám Huszein rendszerének megdöntését követően, még nyolc évig tartott a fegyveres harc és azóta is káosz van az arab országban. „Az Egyesült Államok vereséggel hagyja el Irakot. Ez egy háború, amelyet nem nyerhetünk meg”. – mondta két évtizeddel ezelőtt Ritter. Tehát érdemes szavaira odafigyelni.
Közép-európai esetleges területátrendeződésének komplexitását jól érzékeli Vlagyimir Putyin 2016-ban, a Bloombergnek adott interjúja, amikor így fogalmazott: Ha valaki felül akarja vizsgálni második világháború kimenetelét, akkor tárgyalhatunk. De akkor nem csupán Kalinyingrádról kell tárgyalnunk, hanem Németország keleti részéről, az egykor Lengyelország részét képező Lvov városáról, és így tovább és ott van a listán Magyarország és Románia is”.
Már a szöveg interpretálása is problematikus. Kezdjük a végén. A magyar közbeszéd értelmezése szerint az orosz elnök a magyar-román határt vette célba, vagyis sokan mindezt úgy értették, hogy Erdély hovatartozását feszegette. A helyzet viszont az, hogy Putyin, valószínűleg erre is utalt, de elsődlegesen minden bizonnyal Romániának arról a tervéről van szó, amely szerint egyesülni akar a szintén román anyanyelvű szomszédos Moldovával, amely a két világháború között Romániához tartozott. Ez volt a Nagy-Románia. Marcel Ciolacu román miniszterelnök ki is jelentette: történelmi hiba, hogy a románok két országban élnek. Csakhogy románok élnek a történelmi Moldova azon részein is, amelyek Ukrajnához tartoznak. Területszerzésben már van gyakorlatuk a románoknak és alig hihető, hogy lemondanának az Ukrajnában élő románokról.
Moszkva álláspontja a jelenlegi ellentmondásos helyzetben ugyancsak ambivalens. Az nincs ínyére, hogy a Nagy-Románia, majd utána a „Még nagyobb Románia” alakuljon meg. Ugyanakkor elsődleges célja Ukrajna meggyengítése. Ezért Putyin az erdélyi témát nem is feszegeti, nem akarja Romániát elidegeníteni – legalábbis látszólag nem – és ez elég nyilvánvalóan átjött az amerikai Tucker Carlsonnak adott idén februári interjújában is.
„A második világháború után egyes területeket Magyarországtól és Romániától vettek el, és csatoltak a korábbi években már megnövelt szovjet Ukrajnához….. Ukrajna olyan mesterséges állam, amelynek kiterjedését Sztálin határozta meg” – állította az orosz elnök….Felmerülhetnek ilyen (területi- a szerk.) követelések, még ha a jog ezt nem is tenné lehetővé…. A Kárpátalján élő magyarok természetesen vissza akarnak kerülni az anyaországhoz” – fejtette ki az orosz elnök.
Vagyis az orosz politika most Magyarországot és Romániát egy „csomagban” kezeli. Az egy másik kérdés, hogy Moszkva prioritásai az ukrajnai háború után hogyan változnak meg, mert a bukaresti vezetés feltétel nélküli Amerikát kiszolgáló politikája, aligha ébreszt bizalmat Moszkvában.
Ami azonban még nagyon fontos, amiről mindezzel kapcsolatban amiről nem beszél most az orosz politika, de Putyin említette a Bloombergnek adott 2016-os interjújában. „Akkor nem csupán Kalinyingrádról kell tárgyalnunk, hanem Németország keleti részéről is.” Mert, hogy a második világháború után, Sztálin visszakövetelte Varsótól az előzőleg a lengyel-orosz háborúban elvesztett területeket, vagyis a történelmi Lengyelország egy részét. Viszont volt egy kis probléma. Lengyelország a győztesek oldalán fejezte be a második világháborút, így területet nem veszthetett. Ezért Németország keleti részeiből kárpótolták. Ha tehát, Lengyelország visszaszerezné a most Ukrajna nyugati felén lévő egykori területeit, akkor Németországnak vissza kellene adnia a volt német régiókat.
Ezt nyilvánvalóan nem tenné meg, így létrejönne Nagy-Lengyelország, vagy talán a „Még nagyobb Lengyelország”. Ez viszont már túl sok lenne Oroszországnak.
Oroszországnak nem az a célja, hogy a térségben jelen legyen egy nagy területtel és jelentős népességgel rendelkező Lengyelország és Románia, mivel mindkét állam Moszkva ősellensége és úgy is viselkedik.
