A világ, ezen belül Európa, de különösen hazánk szempontjából nem mindegy, hogy a novemberi amerikai elnökválasztások után hogyan alakul Amerika külpolitikája. E témában számos szerző fejti ki véleményét, különösen az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relation) kiadványainak, így a Foreign Policynak a hasábjain.
A szakértők eléggé egyetértenek abban, hogy az amerikai külpolitikában változásra van szükség, és ez a változás egybeesik azzal a politikával, amit Trump képviselt, illetve, amit a Trump–Vance páros képviselni fog, ha megnyerik a választást. Még a Trumpot vadul támadó Stephen M. Walt, a Foreign Policy külpolitikai rovatvezetője is egyetért a változások szükségességével. Walt például egyetértően kiemeli, hogy mind Trump, mind az alelnökjelölt J. D. Vance elutasítja a liberális hegemónia kudarcos stratégiáját, amelyet a neokonzervatívok (neokonok) és a liberális intervencionisták (a demokrata párt héjái) az elmúlt több mint 30 évben hirdettek. Amiért Trumpot támadja, az a Trumpnak tulajdonított erőszakosság, a támadás oka pedig az, hogy Trump valóban veszélyezteti annak a tábornak („a mocsárnak”) a hatalmát, amibe a Foreign Policy és annak külpolitikai rovatvezetője is tartozik.
Egy, a Foreign Policyben publikált másik cikk is elismeri változások szükségességét. A cikkírók, Mark Hannah, az Institute for Global Affairs vezető munkatársa és Rachel Rizzo, az Atlanti Tanács Európai Központjának vezető munkatársa Kamala Harrisnek és alelnökének, Tim Walznak a kampányát támogatva azokra a változásokra hívják fel a figyelmet, amelyek az amerikai társadalomban végbemennek. Rámutatnak, hogy a közvélemény-kutatások szerint a Harrist éljenzők közül sokan nem hajlandók visszatérni egy olyan korszakba, amikor az amerikai kivételesség fogalma még igazolta a rosszul sikerült rendszerváltó háborúkat, amikor az Egyesült Államok a demokrácia egyedüli és „nélkülözhetetlen” védelmezőjeként tekintett magára, amikor Izrael bírálata eretnekséggel volt egyenlő, és amikor az Amerika és Európa kapcsolatának megújítása a szövetségesek cserbenhagyásának vádját váltotta ki.
A szerzőpáros rámutat arra, hogy Harris és Walz előnyben van a republikánusokkal szemben az Izraelhez való hozzáállás megváltoztatásában. Izrael feltétel nélküli támogatása az amerikai társadalomban minden fiatalabb generációval csökken, míg a palesztin szenvedések iránti aggodalom nő. Ez nem korlátozódik csupán a főiskolai aktivistákra. A közvélemény-kutatások még a 60 és 40 évesek között is jelentős attitűdbeli különbségeket mutatnak ki. Az arab-amerikai szavazók, akik 2020-ban majdnem kétszer annyi szavazatot adtak Bidenre, mint Trumpra, a közelgő választáson Trumpot jobban támogatták volna, mint Bident, mielőtt Biden júliusban visszalépett. Egyes aktivisták odáig mentek, hogy Bident „Genocide Joe”-nak (tömeggyilkos Józsi) nevezték el, mert megengedte Izraelnek, hogy válogatás nélkül bombázza a gázai civil lakosságot.
A cikkírók felhívják a Harris–Walz páros figyelmét, hogy a generáció- és ezzel együtt világnézet változás nem csak a demokratáknál, hanem a republikánusoknál is végbemegy. Példaként említik, hogy a fiatalabb generációt képviselő J. D. Vance republikánus alelnök is szakítani kíván a múlttal, és – többek között – új megközelítést szorgalmaz az amerikai–európai kapcsolatokban. Kritikusan nyilatkozik az Egyesült Államok szövetségeseiről, például Németországról, és felteszi a kérdést, hogy az Egyesült Államok miért támogatja „az idióta német energiapolitikát és a gyenge védelmi politikát”. Vance szerint a gazdag európai szövetségeseknek vezető szerepet kell vállalniuk az Ukrajna megsegítésére irányuló erőfeszítésekben, és nagyobb terheket vállalni a kontinens biztonságának védelmében.
A cikkírók szerint bármennyire is provokatívan fogalmaz Vance, sok mérsékelt szavazó véleményét fejezi ki, akik a szerényebb nemzetközi kötelezettségvállalást támogatják. Ezt a demokratapárti stratégáknak tudomásul kellene venniük, mielőtt reflexszerűen azzal vádolják Vance-t, hogy Vlagyimir Putyin akaratát teljesíti, amikor Biden Ukrajna-politikáját bírálja.
Vance álláspontja a közvélemény változását tükrözi. Egy felmérés szerint az amerikaiak több mint kétszer nagyobb valószínűséggel támogatják a tárgyalásos rendezést Ukrajnában, mint az ellenkezőjét, és a deeszkalációt előnyben részesítik Ukrajna teljes területi helyreállításával szemben. Ez az érzés egy olyan háborúban megfáradt nemzetet tükröz, amely még mindig az iraki és afganisztáni kalandok hosszadalmas és költséges harcainak sebeit ápolja.
A cikk szerzői végül is azt ajánlják a demokratáknak, hogy kövessék azt a külpolitikát, amit Trumpék képviselnek, mert a közvélemény az ő álláspontjukat támogatja, és hátha még jobban is tudnák megvalósítani, mint a republikánusok.
A republikánusok azonban nem követnek egységes külpolitikai irányvonalat, e témában az European Council on Foreign Relations (Soros György által alapított európai szervezet) két munkatársa írt egy tanulmányt amely szerint a jelenlegi republikánus pártban három külpolitikai irányzat különíthető el a mérsékeltek, a súlypontképzők és az intervencionisták.
A mérsékeltek a katonai erő külföldön történő alkalmazásában való visszafogottságot támogatják, közöttük a legradikálisabbak, mint például Rand Paul és Mike Lee szenátorok, az Egyesült Államok külföldi kötelezettségvállalásának csökkentését, ezen belül a NATO-tól való elszakadást javasolják. A súlypontképzők, mint például Josh Hawley missouri szenátor és Elbridge Colby, a védelmi minisztérium korábbi helyettes államtitkára úgy látják, hogy a fő ellenfél Kína, és mivel Amerika erőforrásai végesek, azokat oda kell koncentrálni és visszább kell vonulni Európából és a Közel-Keletről. Végül az intervencionisták, mint Nikki Haley, Mike Pompeo, John Bolton és Mike Pence úgy vélik, hogy Washington képes és köteles fenntartani az Egyesült Államok vezető szerepét, erős, elrettentő katonai pozícióját nemcsak Ázsiában, hanem Európában és a Közel-Keleten is. Ez a három irányzat mind a MAGA (Make America Great Again) mozgalomhoz tartozik, magát Trumpot és alelnökét a mérsékeltek közé sorolják.
Az Egyesült Államok külpolitikáját azonban nem olyan könnyű megváltoztatni, mert az mélyen beágyazódik az államapparátusba és érinti a különböző érdekcsoportok pozícióit is. Egy a Carnegie Endowment for International Peace által készített tanulmány az olyan nagy külpolitikai változásokat elemezve, mint a vietnami háború befejezése vagy a NATO bővítése, arra a következtetésre jut, hogy egy elnök akarata szükséges, de nem elégséges feltétel a változások eléréséhez. Ehhez szükség van még a kormányzat tagjainak egyetértésére, az államapparátus, a Pentagon, és más befolyásos intézmények támogatására, a közvélemény általi elfogadásra, a véleményformálók, a sajtó támogatására és a szövetségesek meggyőzésére. Ezért ha egy elnök változást akar, akkor a változások szükségességéről először az említetteket kell meggyőzni.
A jelen esetben, tekintve az amerikai közvélemény változását és a szakértői véleményeket, az szinte biztosra vehető, hogy bárki nyer is novemberben, az Egyesült Államok európai szerepvállalása csökkenni fog, és Európa egyedül marad egy olyan háborúval, amit nem mi kezdeményeztünk, és ami nem a mi érdekeinket szolgálja.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
