– Néhány évvel ezelőtt felmérést végeztek a 35 év alatti németek körében. Közülük 20 százaléknyian nyilatkoztak úgy, hogy kénytelenek másodállást vállalni. Az OIZ felmérése szerint a németek 69 százaléka úgy véli, hogy a „zsíros évek” elmúltak. A 25 és 49 év közötti szülők több mint háromnegyede (78 százalék) aggódik a jövő miatt. A Forsa egyik jelentésében pedig azt olvastam, hogy a németek 62 százaléka szerint nem kétséges, hogy az ország gazdasági válságban van, és attól tart, hogy ebből nem lesz egyhamar kilábalás. Amikor ezeket megírtam, sokan hitetlenkedtek. Azt mondták, hogy ez nem igaz, hogy Németország Európa motorja, a szociális piacgazdaság bástyája. És voltak, akik egyenesen úgy fogalmaztak, hogy „szeretnének ők olyan szegények lenni, mint a németek”. Mit gondol erről?
– A jólét mindig relatív. Egy német általában nem egy magyarhoz vagy egy franciához hasonlítja magát, hanem egy másik némethez. Ez a dolgok természetéből fakad. A „régi” NSZK hagyományos „felhajtóereje” tulajdonképpen megszűnt. 1949-től kezdve évtizedeken át a munkások, az alkalmazottak, a vállalkozók és a nagyrészvényesek egyaránt részesültek a szövetségi köztársaság szociális piacgazdaságának gazdasági növekedéséből. A társadalom osztályszerkezete nem tűnt el, de a közös siker és növekedés révén elfedte és relativizálta annak jelentőségét. Azonban már az 1970-es években megjelent, és 1989/90-ben meghatározóvá vált az az ellenmozgalom, amelyet Wolfgang Streeck „a tőke lázadásaként” írt le. Ennek célja a kapitalizmus szociális és demokratikus burkának – általában: a vegyes gazdaság („irányított gazdaság” vagy a mi féltekünkön: szociális piacgazdaság) – eltávolítása volt. Vagyis megkezdődött a hosszú fordulat a neoliberalizmus felé.
Ezzel a fokozatos, korántsem hirtelen fejlődéssel a pénzpiaci (spekulatív tőke uralta – a szerk.) kapitalista rend felé az 1990-es években az emberek elvesztették befolyásukat a politikai döntéshozatali folyamatok felett, miközben a vállalatok és a politikai-gazdasági elitek képesek voltak hegemón pozíciójukat kiterjeszteni. Németország számára a hidegháborúnak ez a globális politikai rendezése azt jelentette, hogy a megkopott NDK keletnémetjei éppen akkor érkeztek meg a szövetségi köztársaságba, amikor ott a felemelkedés megállt.
Ez a „felfelé irányuló mobilitás” (Steffen Mau) végét jelöli. Felváltotta a leszakadás társadalma: a lakosság egész rétegei élik meg ténylegesen a relatív (!) leszakadást – vagy legalábbis félnek tőle. A leszakadástól való félelem a zsugorodó középosztály egyik fő problémája. Ezt a, hosszú távú tendenciát a 2008-as (pénzügyi válság), a 2015-ös (migrációs válság), a 2020-as (koronavírus-válság) és a 2022-es (ukrán válság) krízisek csak tovább fokozták: ahogy a válságok összeérnek, minden drágul, de semmi sem lesz jobb.
– Nekem úgy tűnik, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődésnek ez a kisiklása nem független az 1990-es és 2000-es évek politikai változásaitól: a bal- és a jobboldal eltűnésétől abban az értelemben, hogy a középpártok mind felugrottak a neokonzervatív-neoliberális vonatra. A politika eltávolodott az emberektől. Egy kínai közgazdász így fogalmazott: Nyugaton a tőke diktál a politikának, Kínában viszont a politika diktálnak a tőkének – ezért tudnak hatékonyan küzdeni a szegénység ellen. Vagy bármilyen össztársadalmi cél érdekében.
– Ez egy nagyon világos egyenlet, amellyel egyetértenék. Maradjunk Németországnál: az 1990-es évek fokozatos, korántsem hirtelen, a finánckapitalista rend irányába történő átalakulása, amelyet az 1998 és 2005 közötti vörös–zöld kormány és az Agenda 2010 „Hartz-reformjai” korántsem ellensúlyoztak, legfeljebb mérsékeltek, együtt járt egy dedemokratizálódással, amely a demokrácia lényegi elemeitől való megfosztásaként értelmezendő.
Már nem a nemzet vagy a polgárok diktálják a tempót a gazdaságnak, hanem a gazdaság határozza meg az életkörülményeket és a (társadalmi) fejlődést. Az emberek egyre kevésbé befolyásolják a politikai döntéshozatali folyamatokat, a politikai döntéshozók pedig egyre kevésbé befolyásolják a gazdaságot. A „posztdemokrácia” mellett ezért gyakran beszélnek „piackonform demokráciáról” is.
Én az emberközpontú demokráciát részesíteném előnyben.
Természetesen a választásokat hazánkban nem szüntették meg, de jelentőségük nagymértékben csökkent, mivel a lobbisták (Berlinben a Bundestag minden képviselőjére nyolc ilyen jut) és más érdekcsoportok közvetlen befolyást szereztek a politikai döntéshozókra, és rajtuk keresztül közvetlen hozzáférést kapnak a hatalmi központokhoz. Ez a fejlemény önmagában még kezelhető lenne a társadalom számára, ha nem állna összefüggésben egy másik fejleménnyel, amely 1990 óta jellemzi az első kérdésben említett, leszakadó társadalmat: a „fent” és „lent” közötti, növekvő jövedelembeli szakadékkal, valamint a spekulációval kapcsolatos profit és a tőkebérletek többletével a tényleges munkával, mint értékteremtő elvvel szemben.
Miközben a gazdagok folyamatosan növelik vagyonukat (Németországban a háztartások tíz százaléka rendelkezik a németországi nettó vagyon 52 százalékával!), a széles középosztály fejlődése 1990 óta stagnál, margója erodálódik, az alsóbb rétegek pedig kilátástalanná válnak. A válságok halmozódnak, a bizonytalanság sok helyen normává vált; ez egy teljesen új helyzet a korábban viszonylag biztonságos (Nyugat-)Németország számára.
Egyébként Németországban ma már minden negyedik ember az alacsony bérkategóriájú szektorban dolgozik, Kelet-Németországban pedig minden harmadik!
– A jobb- és baloldali mainstreamnél maradva azt veszem észre, hogy a gazdaságpolitikájuk viszonylag gyorsan konvergált, míg a kultúrharc valamivel tovább tartott, de mára az identitáspolitikai különbségek is csupán árnyalatnyiak. Úgy gondolom, hogy a Néppárt, a szociáldemokraták és a liberálisok koalíciója az EP-ben látványos példája ennek. Azokat a pártokat pedig, amelyek ragaszkodnak a hagyományos értékekhez, támogatják a családokat és a gyermekvállalást, korlátoznák a bevándorlást, a kereszténységről vagy a munkásosztály érdekeiről beszélnek, vagyis az „értékkonzervatívokat” és az „óbaloldalt” olyan jelzőkkel igyekeznek megbélyegezni, amelyek közül a populista a legenyhébb. Vagy tévedek?
– Természetesen igaza van. A „szélsőséges közép” nagy konszenzusíve a bevett baloldali–liberalizmustól a szintén bevett liberális–konzervativizmusig terjed. Bárki, aki kívül áll ezen a politikailag korrekt, transzatlanti és multikulturális konszenzuson, függetlenül attól, hogy „új jobboldali”, „régi baloldali” (marxista) vagy „populista”, azt megrágalmazzák, és harcot hirdetnek ellene.
– Ön írt egy könyvet Szolidáris patriotizmus címmel. Magyarul nem jelent meg, de volt szerencsém belepillantani. Számomra azért volt érdekes, mert olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyekkel általában a rendszerkritikus baloldali politikusok, például Jánisz Varufákisz, aki nagyon pontosan azonosít problémákat, ám a megoldási javaslatai – akárcsak a hozzá hasonló marxistáké – illuzórikus: „több Európa” – másként, vagyis egy föderáció, amelyről azt képzelik, hogy ha jószándékú emberek csinálják, akkor demokratikusabb és igazságosabb lesz annál az európai egyesült államoknál, amelyet az Ön által említett „szélsőséges közép” építget. Az Ön javaslata viszont egészen más. Pontosan mi is?
– A mi Európánk nem a ti EU-tok – ez a szlogen, amelyet élettel kell megtölteni. Ha Európa több, mint az EU területei – és kétségtelenül több, elég Szerbiára, Norvégiára vagy Svájcra gondolnunk –, akkor alternatív utakat kell felvázolnunk egész Európa számára. Az „ellen” már nem elég. Ami feltűnő, hogy sok hazafias társunk Európa-szerte nehezen ismeri el magát „európainak”. Ennek oka, hogy a mai EU egy olyan projekt, amely a jelek szerint, ki akarja irtani belőlünk az európaiságot.
Pozitív európaiságra van szükségünk, de ezt kommunikálni is kell. Érzéseken ésérveken keresztül. Más szóval az Ernst Bloch-i értelmben vett „meleg” és „hideg áramlatokon” keresztül. Mindkét elemet – a racionálisat és az irracionálisat – össze kell kapcsolni, ha a következő generáció számára identitásformáló képet akarunk alkotni Európáról. Pontosan ezt tartom a küldetésünknek, mindazok küldetésének, akik hármas hovatartozásunak vallják magukat: régió, nemzet ésEurópa!
Ehhez európai szintű összekapcsolódásra, nemzetközi tapasztalat- és eszmecserére, kölcsönös fordító- és hálózatépítő munkára van szükség. De szükségünk van egy olyan tartalmi szintre is, amelyen a nonkonformista tábor legjobb elméi a nemzeti határokon túl is találkozhatnak. Javaslatom e tekintetben az, hogy a 21. század világképét a szolidaritás, a hazafiság és Európa felé orientáljuk. A gondolati és cselekvési szolidaritás, a gyakorlati, konkrét szolidaritás valójában „jobboldali”. Ez a nagy egész iránti elkötelezettség.
A patriotizmus emellett a politika emberközpontú megközelítése, a saját identitás iránti elkötelezettség, amelyet meg akarunk védeni. Azáltal, hogy szolidáris és hazafias, az eljövendő világnézet minden tábor racionális és közjóorientált erőinek ajánlatot tesz. „Jobboldali” megközelítésként – elméleti és gyakorlati szinten – „baloldali” (szociális) elemeket is integrál, ahol ez hasznosnak tűnik. Ez nemcsak idealista gondolkodás, hanem nagyon is konkrétan az EU-ra vonatkozik. Az EU-nak ugyanis valós hatása van életünk minden területére: a tagállamokban elfogadott törvények mintegy hetven százalékát uniós szinten kezdeményezik.
Legkésőbb a lisszaboni szerződés 2009-es hatálybalépésével a jogalkotási folyamat „EU-európaivá” vált, és a párizsi polgároknak ugyanúgy alá kell vetniük magukat neki, mint a berlini vagy budapesti polgároknak. Ha egy politikai erő szűk látókörű nemzeti támadást indít anélkül, hogy európai szinten megtalálná a saját, ideológiailag hasonszőrű partnereit, akkor a reálpolitikában eredménytelenségre van ítélve. De a metapolitikai világot is figyelembe kell venni! A kulturális fejlemények és változások nem állnak meg a nemzeti határoknál – ahogyan a szellemi és ideológiai folyamatok sem. Aki értékeli régióját, népét, nemzetét, és meg akarja őrizni sajátos jellegzetességeit, az csak akkor tudja ezt elérni, ha képes fenntartható szövetségeket kötni olyan szereplőkkel, akik a saját országukban hasonló célokért dolgoznak.
„Társadalmaink valódi és alapvető újjáépítésének kulcsa” –ahogyan a német nyelvű belga történész, David Engels írja a Mit tegyünk? című esszéjében – „nem a nemzeti, hanem európai szinten rejtezik”. Véleményem szerint ez a nagy egészet tekintve helyes. De a mai EU-Európa nem segít rajtunk. Az EU-Európa egy közös piac több száz millió piaci szereplővel – de nem egy olyan védőháló az emberek számára, amely képes lenne kezelni a felfordulásokat.
A valószínűleg elkerülhetetlen etnokulturális konfliktusok mellett ezek a felfordulások elsősorban szociális jellegűek lesznek. Különösen német szerzőként szeretném hangsúlyozni, hogy a jóléti állam elmúlt 150 évének vívmányai ma is relevánsak a lakosság többsége számára. A Német Szövetségi Köztársaságnak, mint a jólétért és a szolidaritásért felelősséget vállaló nemzetállamnak világszerte jó hírnevet kölcsönöznek. A mai kirívó visszaélésekkel kapcsolatos kritikák ellenére!
Ennek felismerése nem jelenti azt, hogy elzárkózunk annak belátása elől, hogy a 21. század lényegesen más követelményeket támaszt, mint az elmúlt két évszázad. Ha Európa egy sziget lenne, feltételezhetnénk, hogy a hagyományos nemzetállamokra való felosztás állandó lenne. Európa azonban nem sziget, hanem központi szerepet tölt be az európai országokat érintő, globális konstellációkban. Egy széttöredezett és megosztottabb Európa gazdaságilag, technológiailag éstársadalmilag nem életképes. Legalábbis szuverén és döntéshozó hatalmi tömbként nem. Ennek következtében azonban az európai nemzetek kívülről felerősített érdekellentétekben találják magukat. Az ilyen, külső ellentmondásokat a kontinenstől saját önfenntartása érdekében távol kell tartani. Európa már így is gazdag belső ellentmondásokban – meg kell birkóznunk velük.
A „belső fronton” azonban mindent megnehezíti, ha a klasszikus „Németország mindenekelőtt!” vagy „Franciaország mindenekelőtt!”* jelszavakat nem csak populista választási mozgósításra használják, hanem ezek alkotják az egyedüli programot. A „középtől jobba lévők” túl gyakran megragadnak a „mindenekelőtt”-nél anélkül, hogy szükségszerűen elgondolkodnának az „azután”-on. Ráadásul a meglévő ellenérzések kedveznek a sovinizmus visszatérésének, mert a neoliberális érvek hazafias szenvedélyekkel párosulnak, amelyek mindig mozgósíthatók pozitív és negatív célokra egyaránt. Ennek az irigység-komplexusnak át kellene engednie a teret e a szolidaritás páneurópaiság eszméjének, amely azonban csak akkor alakulhat ki „szervesen”, ha olyan közös célokat és közös projekteket tervezünk, amelyekből minden európai nép profitálhat – nem csak az uralkodó osztályok, nem csak az exportorientált gazdasági ágazatok, nem csak a bürokratikus apparátus.
A jelenlegi uniós viszonyok között ez nem lesz megvalósítható, már csak azért sem, mert az egyes országok felsőbb osztályai anyagilag profitálnak az országokon belüli jelenlegi egyenlőtlenségekből. Véleményem szerint ezért az egész Európára kiterjedő hazafias szolidaritás az, amire törekednünk kell, és ez megköveteli annak felismerését, hogy a fő ellentét nem az európai népek között van. Hanem egyrészt a népek társadalmi és identitásbeli szükségletei, másrészt és gyakran a transznacionális tőke és annak politikai ügynökei között.
Ezek a tőkés frakciók és kollaboránsaik politikailag az „Egy Világ”, gazdaságilag pedig a profitmaximalizálás miatt aggódnak. Az európai alapokon nyugvó szolidáris-hazafias politika ezzel szemben az őshonos népek megőrzésével törődik. Számunkra fontos, hogy megtaláljuk az „egység a sokféleségben” eredeti európai formáját, amelyben az egyes régiók és nemzetek eltérő társadalmi és gazdasági erősségei össze vannak kötve, a gyengeségek pedig tompítva vannak. Az eljövendő világnézet, amelynek megteremtésében reményeim szerint közreműködni fogok, tehát elkötelezett Európa mellett, miközben kritizálja az EU premisszáit, legyen szó akár az európai belső migrációról, akár a kisebb országok akadémiai ifjúságának elvesztéséről az erősebb „ipari nemzetek” javára.
Ez [a mozgalom – a szerk.] az ilyen folyamatokat mindenki javára meg akarja állítani, de ragaszkodik a közös úthoz, mert az egyedüliség anakronisztikussá vált … És azt is tudja, hogy a kelet-közép-európai kis nemzetek, mint például Magyarország önérvényesítése állandóan nehézségekbe ütközik, mert a nyugati pénzügyi hatalmak politikailag (pénzügyileg) zsarolni tudják őket … Aki ezt felismeri, az nem kerülheti meg a páneurópai szemléletet. De az is világos, hogy ez a szolidáris-patrióta-európai gondolat hosszú távra szól. Mi még csak a kezdeténél tartunk.
– Végül egy rövid kérdés… Hogyan látja az EU közelebbi jövőjét a háború, a globális Dél „feltörekvése” és a világ többpólusúvá válása, Európa Amerikától való függése stb. fényében? Optimista vagy pesszimista? És miért?
– Nem vagyok optimista, de bízom abban, hogy az európai nemzetek politikai paraméterei megváltoznak, bár itt elsősorban Nyugat-Európáról és az NSZK-ről beszélek. A válságok konvergenciája (a migrációtól az inflációig) új rezonanciatereket, új lehetőségeket és új perspektívákat nyit meg a fundamentális politikai ellenzék számára.
A hazafiak jelentőségének növekedésével kapcsolatban azonban két fő veszély is fennáll Nyugaton. Az egyik a nyugat-európai elitek növekvő politikai elnyomása: a nonkonformisták számára érezhetően nehezebbé válnak az idők. A másik a tüneti harc veszélye. Nézzünk meg számos jobboldali populistát, mint például Giorgia Meloni vagy Geert Wilders: mozgósítják az emberek egy részét az „elitek” ellen, de nem hajtanak végre politikai fordulatot, hanem következetesen folytatják a hatalmon lévők munkáját, legalábbis olyan kulcsfontosságú kérdésekben, mint a Nyugathoz való kötődés (atlantizmus/NATO), a multikulturalizáció és az EU-politika.
Ezért a nép- és ideológiavezérelt politikai jobboldal elleni átkaroló hadműveletet látunk: egyrészt szét kell verni őket, másrészt a jobboldali populizmus politikai szimulákrumának [látszatpopulistáknak – a szerk.] meg kell nyerniük a szimpatizánsaikat és támogatóikat. Izgalmas marad tehát a helyzet, ami a belső perspektívát illeti. Ami a külső perspektívát illeti, biztos vagyok benne, hogy ha a célunk egy szuverén Európa, amely önálló pólusként jelenik meg egy egyre inkább többpólusú világban, akkor meg kell szabadulnunk az USA hegemóniájától. És nem szabad a világpolitika „utolsó hegemónját” (Alain de Benoist) egy másikra, például Kínára vagy Oroszországra cserélnünk.
Európának elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy saját szerepet játsszon a világpolitikában anélkül, hogy csupán más hatalmak függeléke lenne. Ez azonban az EU jelenlegi formájában aligha lesz képes ezt megvalósítani…
* A trumpi America first! mintájára kialakult szlogeneket a szokásos „XY az első!” helyett „mindenekelőtt”-ként fordítottam Benedikt Kaiser szójátékának érthetősége érdekében.
