2024. augusztus 17. szombat. 12:3
Kitűnő ötlet volt egy harangot elhelyezni a Stade de France-on, a párizsi olimpia atlétikai pályáján, amely a játékok befejezése után a helyreállított Notre-Dame-székesegyházba kerül, s amelyet csak az olimpiai győztesek szólaltathattak meg. Kivételes pillanatok tanúi lehettünk, amikor az aranyérmesek mosolygó arccal, kitörő örömmel és magas érzelmi hőfokon „harangozókká” váltak. A harang szava azoknak a bajnokoknak a dicsőítése volt, akik a győzelmükkel nagy tettet hajtottak végre. És helyén való a szuperlatívusz! Talán egy márványtábla is hirdetni fogja a székesegyházban, hogy kik voltak azok, akik nyolcvanezer néző előtt kongatással keltették életre a harangot. Mintha a „harangozók” koszorút fontak volna a harang szavaiból, és közös cselekvésre szólították volna fel az emberiséget: vegyen példát a sport erejéből, a látottakból, az összefogásból. A bajnokok pedig a harang szavaival ünnepeljék meg saját magukat. Mert az ünneplés – jel. A visszajelzést ebben az esetben a harang megkondulása adta. Fontos volt tudatosítani a sikert, amely akkor igazán győzelem, ha megéneklik. Nietzsche feltette a kérdést: „Melyik a legerősebb gyógyszer?” És így felelt rá: „A győzelem.” Magával ragadja a bajnokot az íze, és függővé teszi, mint valami kábítószer.
Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy hol és mikor vált a misztikus tartalmat hordozó csengő olyan jelzőeszközzé, amely már valamely szerzetesi közösség, illetve a hívek összehívására szolgált. Valószínűsítik, hogy a 4. századi egyiptomi kopt szerzetesek körében töltötte be először klasszikus feladatát. A magyar „harang” szó vélhetően török eredetű, és a török–magyar érintkezések korai, még a honfoglaláskor előtti szakaszából származik. A szó eredeti jelentése „üst” volt, ezt vitték át a bronzból öntött keresztény jelzőrendszerre. Legkorábban az 1211. évi tihanyi összeírásban szereplő „Harangud” helynévben bukkan elő.
A harang szava egykoron végigkísérte az emberi életet a születéstől a halálig. De emlékeztetője lehetett a közösség egészét egyaránt érintő eseményeknek, járványnak, árvíznek, háborús eseménynek is. A keresztény egyházak harangozói a világi közösség számára is fontos szerepeket láttak el. A technikai civilizáció korában a vészhelyzet jelzésének, az időmérés modern módszereinek alkalmazásakor már veszített egykori fontosságából, de talán még most is igaz a mondás lényege: a harangozás dicsőítés, hívás és figyelmeztetés, intés, emlékezés és emlékeztetés, védelem és védekezés, ima. A különböző hangzású és eltérő hangú harangok szavát értelmezi, rigmusokban, mondókákban, szólásokban idézi a gyermeknyelv, a népnyelv. És most már a sport is szerephez jutott a harang, a párizsi olimpia győzteseinek jóvoltából. Szólt a szava, kongott, bongott az olimpiai stadionban és tagolta az időt.
Dante Alighieri a Purgatórium 8. részének 5-6. versében – Babits Mihály fordításában – ekképpen szól a harangról: „mely tán a haldokló napot siratja”. Siratom én is azokat a felhőtlen perceket balatoni falunkban, ahol torkomban dobogó szívvel magam is sokszor harangoztam, s hittem, hogy közvetítek valamit – „lélektől lélekig”. A párizsi harang mit közvetít? Ő is vágyakozik a toronyba, mert az a harangok igazi otthona. S a többi harang majd elmeséli neki, hogyan élték meg a végzetet. Szól-e majd kétszáz-háromszáz év múlva is az olimpiai harang szava, amely emlékeztet az összetartozásra? Hamvas Béla szerint a dicsőség annyi, mint az örök emlékezetbe lépni. Vajh így lesz-e?
A szerző újságíró
