M. Night Shyamalan, aki nem csak rendezője, forgatókönyvírója és producere is a filmnek, sőt az énekesnőt lánya alakítja, azt mesélte a sajtó képviselőinek az amerikai bemutató előtt, hogy a film történetét az a megtörtént eset ihlette, amikor az amerikai rendvédelmi szervek olymódon csaltak lépre több száz bűnözőt, hogy ingyen jegyeket küldtek nekik egy meccsre.
Objektum doboz
Sokan el is mentek, csak éppen aznap este már az amerikai rendőrség vendégszeretetét élvezhették.
A csapda című filmben nem sporteseményen, hanem egy koncerten csalnak kelepcébe egy darabolós gyilkost.
Temérdek sorozatgyilkosos filmet láthattunk már véres részletekkel, nyomozással, reménytelen igyekezetekkel, váratlan fordulatokkal, szakmai akadályoztatással, vagy akár szerelmi szállal, de ezek a filmek sok mindent nem mutattak meg, nem magyaráztak el.
Bármennyi, szenvedést, vért, beteg hajlamot, agressziót, puszítási vágyat láttunkmár a nyomozós filmekben, többnyire páholyból figyelhettük az eseményeket, végig tudtuk, hogy minket nem érhet baj.
A csapda nem ilyen film. Amikor kiderül, hogy egy olyan koncertre csalták a gyilkost, ahol több ezer tinédzser és szülő tolong a küzdőtéren meg a lelátón, akkor is megáll bennünk az ütő, ha nincs is saját gyerekünk.
Előbb tudjuk meg, mint a hatóságok, hogy eljött a koncertre, akit keresnek, de ettől sem nyugszunk meg különösebben. Ahogy haladnak az események, folyton sérül a komfortzónánk. Tudatják velünk az alkotók, hogy például az ilyesmi, mint hogy egy sokezres nézőtéren felrobbantanak egy bombát, és kitör a pánik, simán megtörténhetne akkor is, amikor mi ott vagyunk, vagy valaki, aki fontos nekünk.
A film nagyjából harmadát a koncert teszi ki, nagyon furcsa a zene, furcsa a látvány, olyasmi, mint egy Taylor Swift-koncert, technikailag nagyon profi, de az őszinte, kőkemény rockzenéktől fényévekre van. ( Azahriah-hoz közelebb.)
Különös, ahogy az énekesnő, Lady Raven mozog, beszél a színpadon, aztán hirtelen azt kéri a gyerekektől, hogy mindenki bocsásson meg valakinek, akit eddig utált. A mai felnőttek világában néha évtizedekig eltart az ilyesmi, vagy éppen sosincs oldás, elengedés, de ezek az ifjú rajongók úgy látszik, elhiszik a dívájuknak, hogy megbocsátani egy pillanat műve is lehet, és ők erre képesek.
Az eseményeket nem a nyomozók, hanem a gyilkos és környezete szempontjából látjuk elsősorban. Ráébred, hogy a rendőrök csapdába csalták, és nagyon sokan jöttek érte, de ő se a falvédőről mászott le…
A nyomozós filmekben az alkotók gyakran szándékosan lassítják a cselekményt, hogy izgalmasabb és közérthetőbb legyen, de ezzel egyúttal azt a benyomást teszik a nézőre, hogy ha baj van, akkor is lehet még idő a helyzetet megérteni, dönteni, gondolkodni, cselekedni. Vagy ha baj van, akkor sincs baj a valóságban, csak a filmekben.
Shyamalan filmjének más a ritmusa, ott mindig történik valami, és minden gyorsan történik, megállíthatatlanul zuhognak az események, gyorsan fel kell fogni, gyorsan el kell dönteni, hamar előáll a menekülés optimális lehetősége, de az is, hogy tragédia lehet a kockázatos akció vége.
Josh Hartnett Cooper szerepében nagyon megérdemelt egy ilyen árnyalt és sokrétű színészi jutalomjátékot, amire A csapda című filmben lehetősége adódott, és bőségesen élt is vele. Hasonló közeliket utoljára a hetvenes évek színészóriásaival készült filmekben láthattunk.
Nagyon értékes a filmben az a néhány perc is, amikor az idős profilozó (Hayly Mills) elmagyarázza a halálra rémült feleségnek (Alison Pill), eszébe ne jusson magát hibáztatni azért, hogy ez a férfi lett a férje, mert a lelke sötét oldala egy titkos zugban szunnyadt sokáig, és talán csak a szülei láthatták gyerekkorában, mire képes, de aztán ezt elfedte a neveltetés.
Na, ettől se simulnak ki a néző idegei, akkor sem, ha megint okosabbak lettünk, de egy kicsit több köze lesz a valósághoz és a felelősséghez.
A fantasztikus fényképezés és a nagyon profi koncertfelvételek is hozzájárulnak az izgalmas végeredményhez.
A csapda – Trap – 2024
Amerikai-angol horror thriller – 105 perc
Rendezte: M. Night Shyamalan
9/10
