Hogy mi mitől avul el, valami mitől válik érdektelenné, netán nemcsak divatjamúlttá, de valóban már nem igazán izgalmassá, aktuálissá, közérdekűvé-létfontosságúvá – egyáltalán nem könnyű eldönteni. És ahogy a história alakul, csűrődik-csavarodik itt körülöttünk, mi minden is válik – ez vagy amaz a jelenség, esemény – netán mű, emberi alkotás – újból véresen komollyá, szívszorítóan aktuálissá, netán létfontosságúvá. Merthogy nem csak nincs új – nincs örökre idejétmúlt sem a Nap alatt.
Olvasom, hogy éppen háromnegyed évszázada, 75 esztendeje, 1949 augusztus 16-án hunyt el szülővárosában, Atlantában a Margaret Mitchell nevű írónő, a világhírű regény, az Elfújta a szél szerzője. Amit annak idején az egyetemen az amerikai irodalomtörténetben tanultunk róla (nem sokat – alig valamit) , igaz, megemlítette, hogy 1936-os megjelenése után akkora siker lett, hogy csupán angol nyelven negyedfél millió példány fogyott el belőle, ez legalább tízmillió olvasót jelent (erre még nagyságrendekkel „rátett” az 1939-ben Vivian Leigh, Clark Gable és Leslie Howard főszereplésével készült film és a több mint 25 nyelvre történt fordítás, és persze a tény, hogy azóta minden idők egyik legnépszerűbb regényévé vált és megjelenése óta összesen 30 milliónál is több (!) példány fogyott el belőle) – csakhogy a lényeg az okításban egyáltalán nem ez volt. Hanem hogy a mű az amerikai Dél múltjának „érzelgős megszépítése” révén a Dél képe „az egész Egyesült Államok tudatában egyre sematikusabbá és hamisabbá vált”, továbbá maga a regény „egy a hagyományos technikával írott, nosztalgikus hangulatú és a reakciós Dél álláspontját védő történet a polgárháborúban legyőzött déli világból”. És így tovább, így tovább…
Scarlett O’Hara, Rhett Butler, Ashley Wilkes és a többiek világa bizony nem a szuperliberális, rabszolgafelszabadító, Lincolnt istenítő és a későbbi „nagy Amerika” eszmei talapzatát megalapozó, a kommunisták által is legalább viszonylagosan elismert „haladó” Egyesült Államok univerzuma. A hagyományos, unásig ismert ördög-angyal felosztásban pedig vala még az Egyesült Államokon belül a gaz, retrográd, kegyetlen, rabszolgatartó, rasszista és nacionalista és masiniszta Dél, ahol csak rossz, nagyon rossz és még rosszabb, elítélendő és még elítélendőbb lehetett minden, csak ez létezett. Kész.
Csakhogy ama bizonyos fránya demokrácia annyit azért mégis megengedett, hogy mást is meg lehetett mutatni abból a Délből is. Szépséget, emberséget, szeretetet, barátságot, humánumot. Ilyesmiket. Merthogy semmi sem csak fekete-fehér. Még Délen sem. Rabszolgaként senkit sem szabad tartani, sem feketét, sem fehéret, sem semmilyen színűt, ám a feketék sem angyalok és a rabszolgatartó fehérek sem földön járó ördögök. Az ember sokszínű, ilyen értelemben is. Nem éppen valami korszakos nagy felfedezés, de egy világsikert aratott regényre elég.
Változnak az idők. Ha egy emberi alkotás még azt is felmutatja, milyen szomorú, ha a megszüntetendővel együtt elfújja a szél azt a sok-sok mélyen emberi, emlékezetesen szép momentumot is, ami ugyanúgy a világ sajátja, mint az emberi önzés és a gonoszság – az kérem, nem tiszteletreméltó teljesítmény többé. És eljő az Úr 2017-dik meg 2023-dik esztendeje, midőn előbb egyszerűen betiltják az Elfújta a szél című műalkotást, előbb a filmváltozatot a moziban (naná, hogy rasszistának bélyegeztetett!), később – a nagyon demokratikus és nagyon toleráns, már nem éppen valami hatalmas Nagy-Britanniában – először finoman fogalmazva „problémásnak” minősítik a regény újrakiadását, majd értelmező-magyarázó, a korlátozott terjesztést indokolni próbáló, figyelmeztető-felvilágosító előszót ír elé egy Gregory nevű elvtárs (Révai József és Aczél György tanítványainak Albionbéli utódja), miszerint a műben „bántó és káros kifejezések és terminológiák olvashatók”, ezért… (Mily ismerős a mi múltunkból, ugye?)
Itt tartunk most.
Érdemes kicsit szemügyre venni, mit is fúj el most éppen a szél.
A Black Lives Matter és a párizsi olimpia meg a többi (hasztalan) buzgólkodó után mit csodálkozunk, kérdezhetnénk. Azért annyit halkan, némi jóslatként hozzátennék – mint Rhett Butler, mikor Scarlettel nézik a szétvert sereg maradékát: „ Nézze meg jól ezeket az urakat – mondta Rhett gúnyolódva –, hogy elmondhassa az unokáinak: látta a dicsőséges Ügy védelmezőinek utolsó seregét.”
A szerző író
