Nemrégiben a lehető legszűkebb értelemben vett családommal – ez ugye egy sokak által unalmasnak minősített formáció: apa, aki férfi, anya, aki nő és négy gyerek – elmentünk egykori nyaralásaink színhelyére, Nemesvitára. Annyira megütött mindannyiunkat az az érzészuhatag, amit az emlékek előhúztak belőlünk, hogy csak úgy bambán sétálgattunk a kis falu meredek utcáin. Odaértünk Széky János házához, amit már jó régen eladott, néztük a homlokfalra fölrakott 1848-as évszámot, átsandítottunk a vastag fakerítésen. Nem mondtuk, de tudtuk, mindenki azon spekulál, nahát, milyen kicsi ez a valamikori nagy kert.
Néhány méterrel feljebb ott állt előttünk a hófehérre meszelt falú nádtetős ház, elején kis fülkében üveglap mögött Szűz Mária szobra. A most is szépen karbantartott ház régen vitéz Pávay Endréé volt. Bandi bácsi szeretett minket, pislogtak be a tornácra a gyerekek, a felesége olyan finom szilvás pitét sütött nekünk, hogy azóta sem ettünk olyat. Nekem se kellett nagyon meglendíteni emlékezetem fogaskerekeit, már ott is voltam abban a régi nyárban, abban a délutánban, amikor Pávay Endre vizitre invitált minket. Hatalmas kedvességgel ültetett le minket, kávéval kínált, és mivel addigra kifigyelte, hogy én piros Symphoniát szívok, egy teli dobozzal azt is odarakott a csészék mellé. Felesége, akiről Széky Jánostól megtudtuk, hogy ő nem más, mint Bem József unokája, kedvesen és folyamatosan cigarettázott mellettünk.
Pávay Endre esküvői képet húzott elő magukról. Ott ragyogott az 1930-as évek két szép embere, a menyasszony és a feszes tartású, katonai díszegyenruhába öltözött vőlegény. Ilyenek is voltunk, integetett az idős ember. És cseppet sem tolakodóan, de pontos, világos mondatokkal beszélt az életéről. Tudod, ejtőernyős katona voltam a második világháborúban, akkor ez az alakulat újdonságnak számított, néhány tucatnyian építettük fel, a vezetőnk vitéz Bertalan Árpád volt. Neki állítottunk itt kopjafát a ház előtt, és neveztük el róla ezt a terecskét. Tudom, bólintottam, a lap, ahol éppen dolgozom, az Új Magyarország is hírül adta, kiváló nemesvitai tudósítónk van. Ismerem a cikket, csippentett szemével Bandi bácsi. Sokan meglepődtek volna akkoriban azon, hogy a konzervatív napilapot Vitai Gergely álnéven Széky János tájékoztatja a falu jeles eseményeiről.
Minket manapság kommandósnak neveznének, folytatta Pávay Endre, igaz, parancsnokunk, Bertalan Árpád 1940-ben egyik első éles bevetésünkkor már a felszállásnál lezuhant repülőgépével és meghalt, de mi, amíg csak katonák voltunk, az általa megtestesített eszmék szerint dolgoztunk. Harcoltunk a Kárpátokban, az oroszoktól ellen, aztán Budapest ostromakor a fővárost védtük. Halálfejes jelvényünk, ha elkaptak valakit közülünk az oroszok, garantált halált jelentett. Ezen nincs mit csodálkozni, tíz orosz halottra közülünk csak egy jutott. Így hát senki közülünk nem volt, nem lehetett hadifogoly.
Egy ruszki aknavető gránát repeszei átlósan áthúztak a felsőtestemen, súlyosan megsérültem Volcovnál. Mire véget ért a háború, néhányan Ausztriáig sodródtunk. Én igazából ott épültem fel súlyos sebesülésemből. A harcok végeztével századosi rangom volt.
És mit csináltál azután, gyújtottam meg egy szál cigarettát magamnak. A megyei mezőgazdasági rendszerben dolgoztam, ellenőr voltam, ez az egész országban szabad mozgást tett lehetővé. Azért volt erre szükség, mert mindenhol én gondoztam az ejtőernyős hősi halottak sírjait.
Az élénk szemű, fürge mozgású vitéz Pávay Endre még sok-sok történetet mesélt ezután nekem. Aztán egyszer csak abbahagyta.
A székesfehérvári Szent István templomban Bandi bácsi temetési szertartásán Széky János ült mellettem a padban.
