A jogászvilág sötét bugyrait karikírozó televíziós drámasorozat (Suits) egyik epizódjában hangzik el, hogy a gyerekeinknek nem azt kell bemutatni, milyen a világ, hanem azt, amilyennek lennie kellene. Vitatható, mi ebből az igazság és mi nem, szocializálódhat-e valaki steril körülmények között, míg a világ valóban nem steril, ám ami később illúziónak tűnik, még mindig maradhat követendő etikai elv. A Rossz bűnhődik, a Jó elnyeri jutalmát, akár a mesében. A mesét a mítoszok világmagyarázatához hasonlóan – a szórakoztatás mellett példázatként és kompenzációként – a felnőttek találták ki maguknak, ám gyermekirodalmi „haszna”, hogy a Jóság (hűség és becsületesség, bátorság és szeretet) felismerése és követése „tündéri” törvény és reális túlélési stratégia. Fekete István „megtörtént meséiről” szólva Sánta Gábor irodalomtörténész is a filmbeli óhajhoz hasonlóan foglalta össze az író tündéri realizmusát: „egyszerre mutatja olyannak a világot, amilyen, és amilyennek lennie kellene”.
Ígértem, hogy Fekete István állatszereplőinek névadásáról beszélek. Nemcsak azért tudunk személyes viszonyt kialakítani az állatszereplőkkel, mert antropomorf, „emberi” lényeknek tűnnek, hanem azért is, mert nevük van. Noha e történetek ember-allegóriák, az állatok Fekete István műveiben úgy viselkednek, ahogy az a fajra jellemző, szó sincs róla, hogy értenék az emberek nyelvét, s még az egymás közötti kommunikációjuk is inkább jelzésekre szorítkozik, melyeket az író emberi nyelvre fordít. Rendszerint a fajt nevezi el, de az egyed is a faj nevét viseli, személyként viszonyulunk hozzá. Az állati személynevek gyakran hangutánzók, a szinekdoché kategóriába tartozik az egy tulajdonság vagy testrész alapján történő elnevezés, a gyermeknévadási praxis szintén föllelhető, és vannak szimbolikus nevek. Ilyen a Vuk (ami egyúttal mozaikszó) vagy a Csi-Vit fecskepár: a madarak csivitelnek, de egymáshoz is tartoznak, bár a „Szabadok Törvénye” ebbe szigorúan beleszól, akár Kele esetében. A természet törvénye konfrontálódik az emberivel, így lesznek az állatszereplők az emberi magatartástípusok tükrei.
„Vagyis társadalmi alakok – fogalmaz Sánta Gábor. – Egy módszeresen domesztikáló hatalom egymás közelében élni kényszerülő lényei”, s egyesek örömmel, mások kényszerből, számításból vagy tehetetlenség miatt teszik ezt. A Kele szamara csak látszólag állatszereplő, antropomorf ábrázolása a gólyánál is erősebb „ember-allegória” (elkerülhetetlen a párhuzam az emberi szamár és a szamárként viselkedő ember között). A többi állatnak rendszerint két vagy több neve van: az állatok közti neve mellett az ember is ad nevet, csak a szamár Miska, aki „úgy nézett a derengő ég felé, mint egy csillagász, akit a földi dolgok nem érdekelnek”. Ő több egyetlen fajta egyik példányánál, s „mivel nem csupán egyed: szuverén személyiség is” – írja Sánta, aki észreveszi, hogy a szamár tud tettetni és utánozni, akár az ember, akiről az idős gólya megállapítja, hogy az ösztönök ősi törvénye nem érvényes rá, soha nem lehet tudni, mit gondol, mit tesz, hogy azt teszi-e, amit gondol.
Az 1920-as és 1930-as évek fordulóján kidolgozott heideggeri felosztás szerint az állat viselkedik, az ember viszonyul, az állat viselkedése ösztönös, az ember viszonyulása tett és cselekvés, így nem pusztán a névadó viszonyteremtés antropomorfizálja az állatot. Fekete István narratív alaphelyzete, hogy az állat is viszonyul a világhoz és az emberekhez, ha nincs valamije (a hiány eleve antropocentrikus pozíció), az egyúttal egzisztenciális alakzattá válik. S Fekete Istvánt is a „menni vagy maradni” dilemmája foglalkoztatta 1948-ban és 1949-ben, mikor az 1955-ben megjelent Kele íródott.
A sebesült öreg gólya fölméri a helyzetét, és sorsának párhuzama az íróra vonatkoztatott olvasatban emberi sorskérdéssé válik. „Az a kis ólomdarab a szárnyában elszakított valamit; elszakította a messzeség fonalát, eltörte a vágy végtelen ívét, és óvatosságot ültetett helyébe. Ez az óvatosság ma még csak tapogatódzás, de holnap vagy holnapután igen lesz, vagy nem. Élet vagy elmúlás.” Indul az utolsó csapat is, sürgetik a még odalent lévőket. Kele testében szétárad a hiány, ami sem időre, sem térre nem vonatkozik, csak a pillanatot érzékeli. Az író tagadásokkal fejezi ki, hogy az erkölcsi és lélektani, egzisztenciális kérdések helyett a hiány keltette fájdalomérzet uralkodik benne. Ezeket a fogalmakat nagybetűvel írja, így nemcsak megszemélyesíti, de személyessé is teszi, s tagadásuk jelöli, hogy akár jelen is lehetnének. Kele „csak áll, és hallgatja az éjszaka utazókat. Ismeri hangjukat, ismeri szárnyuk suhogását, és megborzong a vágytól meg a láztól, amellyel az a kis ólomdarab lüktet szét egész testében. Úgy érzi, mintha az a szárnya most maga a külön élő Rossz lenne, maga a Baj és maga a Tilalom. Gondolatai között nincs Miért, nincs Önvád vagy Bosszú, nincs múlt, csak a jelen lüktet és a fájdalom, ami Van.”
Az állatok viselkedésének gesztusjelei nemcsak egymás felé szólnak, hanem a megfigyelő számára is jelentést hordoznak. A narrátor ezt olvassa ki Kele áldott Nagy Fényhez forduló fohászából, hogy gyógyítsa meg a szárnyát, miközben a megfigyelő, a gólya és a természet szinte egylényegűvé válik. „Nem szó ez a kérés, nem is hang, nem kívánság, nem vágy, nincs neve ennek a mozdulatlanságnak, de benne van a szegény vándor néma állásában, csüggedt szárnyában, a fájdalomban, amely átborzong testén, tollai ziláltságában, benne van a levegőben, és ott a háztetőn, a füstös kémény mellett, lecsepeg a földre, mint tavasszal, ha megcsordulnak az ereszek.” A fájdalom nem pusztán megszemélyesül, de a gólyát és egész környezetét átremegi az érzés. Nem a teste fáj, hanem a hiány. Ami a szabadság ellentéte.
A szerző irodalomtörténész
