Hát kellett ez nekünk? Tizennegyedikek vagyunk az éremtáblán, alig tudjuk kiszámolni, hogy hány éremmel, mindenesetre a legfájóbb, hogy még Románia is mögöttünk van, a dicsőséges huszonharmadik helyen. Így aztán nem lehet hencegni, a kormány arcába – hogy ne mondjam, pofájába vágni –, hogy lám, még Románia is előttünk van. Ez pedig baj, nagy baj. Elvégre román barátaink mindig egyfajta etalont, igazodási pontot jelentettek, s most például van a három arany-, négy ezüst- és két bronzérmük, és ezt aztán bárhogy forgatjuk, osztjuk-szorozzunk, ennyiből még a legendás egykori pénzügyér, Bokros Lajos vagy szaktársa, az atlétából lett miniszter, Békesi László sem tud a hat-hét-hat magyarnál többet kihozni.
Na, ja, nekik volt viszont egy Ceaușescujuk, el is irigyeltük tőlük, mert tudtuk, láttuk, éreztük, hogy ő bizony, mint ahogyan egykoron Sztálin József Moszkvában, minden román dolgozónak – még a véletlenül arra tévedt csángónak is – édesatyja. És lássuk be, ebben a folyamatosan, rohamosan erodálódó, pusztuló népességű kis országban ezt Orbán Viktor mégsem teheti meg. Nem nehéz kikalkulálni: tízmillió magyarra – ebben a kintiek is benne vannak –, tizenkilenc érem esik. Igen, esik, és nem jut, hiszen az éppen nolimpikonok némelyike gondolja úgy, hogy mi a büdös francnak nekünk annyi érem. Ha mondjuk Svédországnak, Kenyának, Norvégiának, Írországnak, Brazíliának, Iránnak, Ukrajnának vagy éppen a mindenkinek példaként szolgáló románoknak kevesebb is elég, mit kell nekünk itten ugrálni? No, hencegni éppen nem érdemes, de ez a néhány, állítólag rohamosan kopó érem azt bizonyítja, hogy a magyarok is valakik. Ugyan, mint mindenki más, ilyenek is, meg olyanok is – ezt talán leginkább az idegenek tudják megítélni, de tény, hogy van bennük némi spiritusz meg kakaó.
Most, a végén kiderült, megítélés kérdése, hogy a hazánkban a győztesnek járó 55 millió forint sok-e vagy sem. De ha azt vesszük, hogy 10 millió embernek szereznek hihetetlen örömöt, és mindezt visszaosztjuk, akkor fejenként öt-ötvenet fizetünk nekik. Mint hajdanán egy kis gombóc fagyiért vagy öt karamelláért veszünk magunknak némi részesedést az érmekből.
Másutt más a módi, s azon országok, amelyeknél fejlett a sportpiac, lényegesen kevesebb pénzösszeggel vagy egyáltalán nem – mint például Norvégia, Svédország, Hollandia – jutalmazzák versenyzőiket. Ott más a stratégia, az állam és szövetségek vezetői úgy gondolják, a szponzorok által a marketingértékből térül meg a sportolók sikeres szereplése. Magyarországon más a helyzet. Sőt. Már-már azon gondolkodom, hogy lecsípem azt az ötven krajcárt, és leszokom a Stollwerckről.
Mert hát gondoljuk csak meg, ritkulnak ugyan a tanerők, de így is, hány kocás ingre van szükség! Ki tanítja meg a gyerekeinket tüntetni, sztrájkolni, kordont és Lánchidat bontani, rakpartot felszántani! Mert hiába megyek én is, viszem a szomszédot is, itt már mutatkozik némi bökkenő. Igen, hiszen a tanrend korábban nem gyárépítést, zeneháza-barkácsolást, hídfelújítást, akkumulátorgyártást, sokkal inkább bontást, rombolást írt elő, mintsem gyarapodást, építkezést. Igaz, az jóval szerényebb teljesítményt produkálna össztársadalmi szinten, de ez a jövő. S lássuk be, Fekete-Győrék, a momentumosok akkora lendületet vettek már az elején, mint egykoron Ságváriék.
De elő megint a táblákkal! Utólag is írjuk ki, hogy NOlimpia! Így, némi bökkenővel, talán akkor jobban hisznek nekünk, és vonuljunk a Hofba, a török udvarba, a Kremlbe az MSZMP-székházba, vagy éppen a Szemlőhegyre. És meglátjuk, ebből még megint lehet valami. Ha valahol rálelünk a nemzet ötven fillérjére.
A szerző újságíró
