Mostanában nagyon sok szó esik a Föld és az emberiség jövőjéről, részben globális értelemben, részben pedig lokálisan az adott közösség, vagy inkább generáció félelmeit tükrözve. Ami a globális jövőt illeti sokan a klímahisztéria hatására, úgy gondolják, hogy a Föld a felmelegedés miatt élhetetlenné válik, és hogy a klímaváltozást megakadályozzák, gyermekeket sem akarnak vállalni, hiszen azok is növelnék az ökológiai lábnyomot, hozzájárulnának a szén-dioxid-kibocsátás növekedéséhez, ami – feltételezésük szerint – a klímaváltozás legfőbb oka. Ifjabb generációktól azt hallom, hogy nekik már nem lesz nyugdíjuk, hiszen egyre kevesebb gyermek születik, fogy a népesség, nem lesz, aki eltartsa őket. És persze nyakunkon a háború és ma senki nem tudja megmondani, hogy hogyan végződik, sikerül-e a NATO-nak egy atomháborút kirobbantania?
Amikor az ember lassan szépkorúvá válik, abban sok szépség, vagy előny nincsen, van viszont valami, amivel a fiatalabb generációk nem rendelkeznek: a tapasztalat. A prédikátor, Dávid fia, Jeruzsálem királya (Salamon) mondja: „A mi volt, ugyanaz, a mi ezután is lesz, és a mi történt, ugyanaz, a mi ezután történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt.”
Ezt a mondatot nagyjából két és félezer éve írták le, akinek tulajdonítják, az pedig még ötszáz évvel korábban élt, vagyis e bölcsesség – amit én is igazolhatok –, mintegy háromezer éves. A különböző félelmek, hisztériák időről időre ismétlődnek, ha elég sokáig él az ember, idővel hozzájuk szokik, és nem különösebben izgatja magát, mert vagy valósak a félelmek, és akkor tudja, hogy alkalmazkodni kényszerül, vagy vaklárma csupán és ki kell várni, míg elmúlik, vagy felváltja a helyét egy másik.
1956-ban, amikor bejöttek az oroszok én nagyon féltem, hogy mi lesz, édesanyámnak meg sem kottyantak az orosz tankok, 1944-45-ben átélte a bombázásokat és azt is, hogy egy orosz katona betörte a lakásunk ajtaját és elvitte a vekkerórát. Egy tankhadoszlop vonulása ehhez képest semmi. Az egyetemen a hatvanas években arról oktattak, hogy atomháború esetén hogyan kell viselkedni (látod a villanást, lefekszel, és magadra húzol egy fehér lepedőt) és a kubai válság valóban elég ijesztő is volt. 1972-ben a „Növekedés határai” című könyvből értesültünk, hogy 2030-ra kifogyunk az olajkészletekből, néhány év múlva 2030 és nem fogytunk ki. A hetvenes években azzal voltak tele az újságok, hogy nagyon hamar új jégkorszak következik be, ma a Föld felmelegedését akarják megállítani. Megyünk a kommunizmusba, helyreállítjuk a kapitalizmust, a barát ellenséggé válik, az ellenségből barát lesz. Aki mindezt átéli, annak nem lehet túl sok újat mondani egy újabb háborúval, vagy világvégével.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne figyeljünk oda a változásokra, és ne igyekezzünk alkalmazkodni, mint ahogy azt az ember az elmúlt százezer évben mindig is tette. A népesség fogyása például sok országban és különösen hazánkban valóban ijesztő perspektíva és itt a pénz keveset tud segíteni. A dezurbanizáció azonban talán igen. A nagyváros demográfiailag sohasem tartotta fenn magát, növekedése a vidéki lakosság feláramlásából származott. Mostanára beindult egy dezurbanizációs folyamat, megnőtt a vidéki élet vonzereje, ezt támogatni kell, és talán a kis közösségek értékrendje segíti a családalapítást és a gyermekvállalást.
Ma, ami jelentős, valós probléma a Föld biodiverzitásának csökkenése az ember terjeszkedése miatt. Az én nagyapám paraszti gazdaságában nem volt szemét, környezetterhelés, az istálló eresze alatt fecskefészkek voltak, a kéményen gólya fészkelt. Fecskét évtizedek óta nem láttam, pedig vidéken élek, de ha nincs állattartás, akkor bogár sincs, és persze fecske sincs. Néhány évtizeddel ezelőtt, ha hosszabb éjszakai autóútra mentem, az autó szélvédőjéről le kellett mosni az odatapad bogár tetemeket, ma nem kell. 1980-ban, amikor a sukorói telket vettem, este alig lehetett létezni a szúnyogok miatt, akkoriban még néha fecskét is láttam, most „gyérítik” a szúnyogokat, valóban nincsenek, de már nem csak a fecskék, hanem a cinegék is elmaradoznak, és ha néha a madáretetőmhöz betéved egy veréb, már annak is örülök. Gyerekkoromban Budapesten, az utcánkban lévő pocsolyákban tucatjával fürödtek eső után.
A száz évvel ezelőtti viszonyokat nyilván nem lehet, és nem is lenne célszerű visszaállítani, azt azonban érdemes átgondolni, hogy a vidéki életforma megújításával lehet-e segíteni az említett problémákon. Az elmúlt 100-200 év gyors urbanizációjának hajtóereje egyrészt az agrotechnika fejlődése volt, amelynek hatására a mezőgazdaságból kiáramlott a munkaerő, másrészt ezt a munkaerőt felszívta a nagyvárosokba települt ipar. Valamikor húszezer főt foglalkoztató nagyüzemek voltak, ma az automatizálás miatt nincs szükség ilyen tömegű munkaerőre egy helyen és a szolgáltatások nemzetgazdasági szerepének növekedése is a kisebb létszámú vállalatok (a sokat emlegetet kkv-k) irányába változtatta meg a foglalkozási szerkezetet. Sőt, a Covid-19 azt is bebizonyította, hogy számos feladatot „home office”-ban, otthoni munkában, is el lehet végezni, és ez az otthon tetszőleges távolságra lehet a foglalkoztató cégtől.
Valamikor azt számolgattam (mert a munkakörömhöz tartozott), hogy az emberi igények mekkora részét lehet kielégíteni egy viszonylag kis körzetből. Akkor azt találtam, hogy amit vásárolunk, annak mintegy nyolcvan százaléka egy ötven kilométeres körzetből kielégíthető, különösen, ha ezt célnak is tekintjük. Ez azt jelenti, hogy ha az önellátó paraszti gazdálkodás nem is állítható vissza, egy körzet ma is nagymértékben önellátó lehet. Ennek különösen akkor van jelentősége, amikor a távoli ellátás valamiért (Covid, háború) megszűnik, vagy bizonytalanná válik. Persze minden olcsóbb, ha Kínából hozzuk be, de mérlegelni kell a gazdaságosságot és az ellátásbiztonságot, Amerika mostani Kína-politikája részben erről szól.
Ma nagy hangsúlyt kap az energiafelhasználás mérséklése, amelynek különböző módjai lehetnek az épületszigetelésről, a nap vagy a geotermikus energia hasznosításáig. Egy családi házas, laza beépítésű területen sokkal nagyobb lehetőség van az energia megtakarítására és a megújuló energiaforrások ésszerű használatára. Sőt, most az orosz-ukrán háború azt is bizonyítja, hogy a nagy infrastrukturális rendszerek nagyon sebezhetők, nem kell egy várost elfoglalni, elég, ha elvágják a víz- és villamosenergia-ellátását. Ha egy vidéki körzet ezekből is önellátó, akkor egy atomháborút is át tud vészelni.
Ez a probléma országos szinten is jelentkezik, mert az energiaellátásunk a háború (meg a saját és az Európai Unió ostobasága) miatt bizonytalanná vált. Valamikor nagy gazdasági haszna volt annak, hogy a hazai szénről átálltunk a Szovjetunióból importált kőolajra és földgázra, de ezzel kiszolgáltatottakká váltunk a környező országok politikájának. A villamosenergia-ipar fejlesztésének privatizáció miatti elmaradása pedig oda vezetett, hogy ma a napi igények egyharmadát hektikusan változó árak mellett importálni kell. Magyarország energiaellátás szempontjából önellátó lehetne, ha (a fosszilis energiahordozók felhasználása mellett) nagyobb hangsúlyt helyeznénk a kis moduláris és a gyorsneutronos atomerőművek fejlesztésében és majdan alkalmazásában való részvételre.
Az elmondottakkal végül is arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a változó világhoz és annak problémáihoz való alkalmazkodásban sokkal nagyobb szerepet kell adni a vidék nagyrészt önellátó fejlesztésének. Ez nem azt jelenti, hogy ne kapcsolódjunk be a világgazdaságba, hanem azt, hogy találjuk meg azt az egyensúlyt, a gazdasági racionalitás és a hosszú távú biztonságos és környezetkímélő fejlődés között.
Az említett sokrétű problémákról az elmúlt évtizedek során rendkívül sokat írtam, ha valaki bővebben érdeklődik a felvetett kérdések iránt, egy idevágó tanulmány megtalálható a honlapomon a 2009 és 2012 között írott anyagaim között.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
