– Volodimir Zelenszkij és az ukrán főparancsnok keddi bejelentése szerint már 93 települést, és körülbelül 1250 négyzetkilométert foglaltak el a Kurszki területen. A Krímet és a négy kelet-ukrajnai terület 2022 előtt már orosz ellenőrzése alatt álló részeit is beleszámítva ugyanakkor Moszkva fennhatósága nagyjából 120 ezer négyezetkilométerre terjedhet ki Ukrajnában. Vagyis a különbség nagyjából százszoros. Hogy lesz ebből így cserealap? És egyébként mit akarhat Kijev? Elég nehéz követni az ukránokat, mert egyszer azt mondják, hogy nem akarják megszállva tartani a Kurszki területet, máskor meg azt, hogy katonai közigazgatás vezetnek be.
– Igen, az alapvető probléma az, hogy össze-vissza beszélnek ezzel kapcsolatban, és ez kezd nagyon feltűnővé válni. Van egy teóriám: meglehet, hogy a kurszki betörés csak egy „fedősztori”. A fronthelyzet Kelet-Ukrajnában egyre nehezebb. Ez az akció viszont jó volt elterelésnek és előremenekülésnek is abból a szempontból, hogyha az ukrán ellenállás meggyengül vagy összeomlik, Zelenszkijék elmondhatják, hogy ők mindent megpróbáltak, a nyugati sajtó pedig megírhatja, hogy nem a támogatásokon múlott, hanem egy rossz katonai döntésen, amibe belebukott az egész honvédő háborújuk. Más logikus magyarázat nincs. Az, hogy Putyint „megalázzák”, megtörtént már többször is következmények nélkül. Az, hogy cserelapot képeznek – hát, azt meg is kellene tudni tartani, és nyilván az oroszok addig nem fognak tárgyalni, amíg orosz terület ukrán kézen van, mert annyira nem állnak rosszul, hogy belemenjenek egy cserébe.
– Ez így logikusnak tűnik, hiszen a fent említett győzelmi jelentésben csak mintegy mellékesen szerepelt, hogy amúgy Pokrovszknál és Torecknél „nagyon nehéz a helyzet”. Közben elesett egy újabb település, a fonetikusan írandó Nyújork. Ráadásul, ha minden igaz, körülbelül egymillió, a Nyugat által támogatott ukrán katona áll szemben 700 ezer orosszal, mégis folyamatosan szorulnak vissza. Gyanítom, ha azokat a dandárokat nem Kurszkba küldik, hanem Kelet-Ukrajnába, azzal is csak időt nyertek volna.
– Pontosan. Az látszik, hogy az a tartalék, amellyel Ukrajna rendelkezett, két dologra volt alkalmas: hogy lassítsa azt az orosz előrenyomulást, amely tagadhatatlanul megindult a Donbasz régiójában, vagy pedig arra, hogy végrehajtsanak egy ilyen – mondjuk úgy, katonai szakszóval – diverziót, amelynek a célja a figyelemelterelés lehetett. De az egyértelmű volt, hogy egy ilyen támadásra Oroszország határozottan fog reagálni, és például a sokat emlegetett sorkatonák, akiket nem vethetnek be Ukrajnában, azoknak az alkalmazása ezen a területen lehetséges. Ez az egyik része a történetnek. A másik pedig az, hogy figyelembe véve a két ország között fennálló legalább háromszoros méretkülönbséget Oroszország javára, kétség sem férhetett hozzá, hogy az utóbbinak lesz olyan stratégiai hadászati tartaléka, amelyet be tud vetni anélkül, hogy a Donbaszból kéne átcsoportosítani erőket. Tehát valószínű, hogy a lassú és figyelemtől mentes hanyatlás helyett egy látványos és médiában is jól kommunikált akciót választott az egyébként rendkívül médiaérzékeny ukrán vezetés. A probléma az, hogy ezzel azt a végjátékot, amit elnyújthattak volna a jövő év közepéig, most jó eséllyel erre az évre hozták előre.
– Viszont tagadhatatlanul filmbeillő az egész…
– Igen, olyan, mint Zrínyi Miklós kirohanása a várból. Hősies, látványos.
– Közben napvilágot láttak hírek arról, hogy folyt egy titkos tárgyalás Ukrajna és Oroszország között, ami pont emiatt megszakadt, de arról is, hogy az ukránok nagyon szeretnének a gabonaegyezmény mintájára tető alá hozni egy megállapodást valamilyen harmadik fél vagy felek bevonásával. A legfrissebbek meg arról szólnak, hogy Narendra Modi, az indiai miniszterelnök Kijevbe látogat, ahol a békéről is akar tárgyalni.
– Kezdjük az elején. Az ukrán támadások komoly károkat okoztak az orosz kőolajfinomító iparnak, de nem okoztak akkora mértékűt, hogy az akár a háborús erőfeszítést, akár a lakosság ellátását megnehezítette volna. Viszont a másik oldalon nagyon hatékonyan ment az ukrán energiaipar felszámolása. Erre jött rá a Kurszki terület elleni támadás. Persze lehet, hogy tévedek, de nekem úgy logikus, hogy ilyen körülmények között a hadifogolycserékkel kapcsolatban lehetnek komolyabb tárgyalások, amelyek egyébként folyamatosak is. De ez viszont nem politikai szinten zajlik, hanem a katonai vezetők között. Narendra Modi utazása szerintem egy újabb próbálkozás egy harmadik ország részéről, hogy az orosz–ukrán háború egyre közelebbi lezárásából diplomáciai előnyt kovácsoljon, de amíg Volodimir Zelenszkij elnök hatalmon van, illetve amíg hatályát nem veszti az a rendelkezése, hogy senki nem tárgyalhat Vlagyimir Putyinnal, addig semmi esélye nincs annak, hogy tényleges megállapodásra sor kerül Oroszország és Ukrajna között.
– Ha már az infrastruktúra szóba került… A minap az ukrán elnök az oroszokon gúnyolódott, és azt mondta, hogy a kurszki támadás bebizonyította: nem is léteznek vörös vonalak, Putyin csak blöfföl. Olvasgattam az erről szóló hírek alatt a kommenteket, és sokan feltették a kérdést: Tényleg nincs? Mikor vág vissza Moszkva? De azt hiszem, ami késik, az nem múlik, legalábbis az orosz, illetve a szovjet történelem alapján a sietség nem jellemző a Kremlre. Vagy tévedek?
– Ezek nagyon nagy szavak Volodimir Zelenszkijtől, és a figyelmébe ajánlanám, hogy a Kercsi híd elleni terrortámadás után indultak meg az ukrán infrastruktúrát érintő csapásmérések, amelyek során az elektromos rendszert kezdték az oroszok bombázni. Addig csak a vasúti transzformátorállomásokat vették célba a villamosított vasúti szállítás akadályozása érdekében. Utána viszont megindultak az elosztóállomások és az erőművek elleni támadások. Szóval, a kurszki betörésnek is lehet az a hatása, hogy lebombázzák például a Dnyeper hídjait. A háborúban mindig van lejjebb, és soha nem szabad azt mondani, hogy soha. Oroszország valóban nem úgy, és nem abban a formában reagált, ahogy sokan várták, de mondjuk, hogyha a jemeni husziknál feltűnik majd egy hiperszonikus rakéta, vagy mondjuk az iraki felkelőknél, akkor ne tessék csodálkozni. Úgyhogy én Rejtő Jenőt idézném, aki azt írta: „az nevet utoljára, aki először üt”.
