„Körülvette a hideg tér, és elébe terült az idő. De Vuk nem félt egyiktől se. Az időt majd végigjárja – érezte ködösen –, és fiai folytatják, ha ő beleszakadna a homályos semmibe.” Fekete István Vukjának utolsó lapjáról való az idézet. Az előző két „leckében” arra is figyelmeztettem, hogy az állattörténeteknek több olyan üzenete van, ami a felnőtt olvasót is próbára teszi. Ilyen az idő és a tér, a térrel együtt a szabadság, az idővel az elmúlás, a halál kérdése – és ez megérdemel még egy Fekete István-leckét.
Nem az immár családot alapító, árva kölyökként megismert róka „gondolkodik” így – érzi „ködösen”, mikor kiáll a sziklapárkányra, érzéseiben válva eggyé azzal a köddel, ami a völgy ölében úszik –, hanem az író, aki az állatokról és a természetről szólva az emberről és emberi természetről is beszél. Várnai Judit Szilvia szerint (a Vigilia tanulmányában) panteizmusa ösztönös, de keresztény misztikus attitűdjében tudatosság volt. Ha a már ismert jelzők mellé újabbat keresünk, kínálják magukat a szimbolikus és az egzisztencialista jelentéskörök. Az állatok gyakran szimbólumok, s a bevezetőben említett fogalmak létezésünk természetének megismerhetőségét (és annak határait) jelölik. A létezés nemcsak fenomenológiai természetű, a realitásként megmutatkozó jelenségek által írható le, hanem ontológiai magyarázatot kíván. Nem „a dolog maga” lesz a kérdés, hanem az a mód, ahogyan a létezés megnyilvánul a jelenségben, még inkább az (például Heideggernél), ahogyan próbálja elfedni, homályban hagyni magát, olyan ködben, amin az értelem fénye nem képes áthatolni. Ilyen, a fenomén-voltot leplező ontológiai utalás a „homályos semmi” kifejezés.
Bár időfogalmáról nehezen beszélhetünk, az állat időhöz való viszonya nem olyan, mint az emberé, folyamatos jelene miatt – a Kele „emberi” szamarával ellentétben – nem tud például tervezni. Büki Mátyás írja: ha „a Vukban arról olvashatunk, hogyan szövögeti Vuk és Karak Íny kiszabadításnak tervét, […] ez a két állat úgy beszélget egymással, mint két hadvezér. Pontos jövőt vázolnak fel, okok és következmények logikus rendszerét” – pedig „az állat a fajára jellemző, ösztönéletébe beleágyazott viselkedési mintákat követi”, ami nem engedi meg a tervezést, előrelátást, „ösztönéletébe beágyazott viselkedésmintázata azóta változatlan, amióta fajként […] megjelent”. Ezzel szemben Vuk „az időt majd végigjárja”, s azt is látja, hogy messze van, mikor „a rókák szabad népe nem vész el”. Fekete István reménysége ez a szabadságról, mert Vuk számára egyelőre csak a „Most”, a nemzedékről való gondoskodás pillanatnyi nyugalma fontos.
A bagoly a bölcsességet jelképezi, szemében „misztikus időtlenséggel”; látomásai vannak, s ilyenkor érzi magát igazán szabadnak, ami a képzelőerő szabadságára is utal. A holló az égi és földi világ között közvetít, viszont a halált is jelképezi – ez tűnik ki a töredékben maradt Kró történetéből, ahol a halál az élet szerves részeként jelenik meg. Várnai idézi a szövegből: „a természettől elszakadt ember borzongásában úrrá lett, megénekelt és rettegett Halál nem volt hosszabb pillanata az Időnek, mint a legrövidebb élet. Küzdeni persze mindenki küzdött ellene, de nemcsak az élők küzdöttek az ellen, hogy élelemmé váljanak, hanem az élelem is, hogy újra élet legyen, s mindez csak azért volt, mert nem tudta senki, hogy a Halál fogantatásának nincs-e olyan szent, teremtő üdvözülése, mint az Életnek.” – Ez is Fekete István egzisztenciális ontológiai attitűdjének egyik dokumentuma.
A versbéli gólya szabadság-allegória, de a hosszú élet szimbóluma is, illetve a szemlélődő életforma jelképe, a keresztyénségben a kegyesség, tisztaság és jámborság, sőt az újjászületés jelölője, Krisztus-szimbólum. Fekete István leírásaiban és szituációiban nemcsak átlelkesül az egész természet, de a tárgyak és fogalmak is az ősi, kozmikus létvilág élő részei. A növények és dolgok, de a nap- és évszakok is megszemélyesülnek, és alakot ölthet a halál. A természet ciklikus változásában az Idő válik cselekvővé. Álljon itt az újabb idézet a Króból: „Az Idő mintha megállt volna a ködben, és ha a patak nem susog, azt lehetett volna gondolni: nincs is Idő, csak Tér van, reménytelen végtelenség, melyben nincs tegnap és nincs holnap, és a ma is csak annyi, mint a patak bujkáló susogása és az ereszek félénk csepegése.”
Az imént szinte egymás helyettesítőiként megjelenő Idő és Tér megértéséig – antropomorf egzisztenciális önmeghatározásáig – Vuk a kisregény végén jut el, így tudatosul a mindvégig ösztönösen hangoztatott „rókák szabad népe” kifejezés súlya. A térhez való viszony Fekete Istvánnál nem mindig megy át ilyen átalakuláson, a legtöbbször megmarad olyan helynek, amely a hősök számára biztonságot jelentő centrum, ahol rend van. Ami ezt veszélyezteti, ami ezen kívül esik: kaotikus. A vándorlás és kaland lehetőség a megismerésre, s ez feltételezi a szabadságot. A káosz legyőzése, a harmónia megteremtése a mítoszok és mesék jellemzője, s mivel (akár helyszínváltásokkal is) többnyire zárt térben játszódnak a történetek, a helyszín modellezi a világot. Bárhol játszódjék a cselekmény, a káoszt csak a hiány megszüntetésével lehet legyőzni. Nem a szükséglet puszta kielégítésével, hanem a tér és az idő, a változásban való állandóság megértésével.
Amikor Kele maradni kénytelen „a csapatban valami meglazult”, de a rend nem bomlott meg. „Előttük a tér, amelyet meg kell még ma járni, előttük az idő, amelybe ez a tér éppen belefér – tűnődni nem lehet. A csapat minden tagja érzi a hiányt, mintha társuk helye üresen velük repülne […] .” S repülés közben a gólyák egy pillanatra talán majd emlékezni fognak, mintha volna epizodikus vagy szemantikus „emlékezetük”, de nincs „régen” – az „egyenlő a végtelen múlttal”; és ami most „üres hely”, az talán maga az idő.
A szerző irodalomtörténész
