A Hitel 1992-ben addigi formájában megszűnt. A Széky Jánossal frissen kialakult barátságom révén átkerültem az Élet és Irodalom szerkesztőségébe. Olvasószerkesztőnek vettek fel az akkor már erősen vergődő hetilaphoz. Megkaptam a kritikai rovat szerkesztői feladatait is. Csajka Gábor Cypriánnal ültünk a közös szobában, ha kiemeltük fejünket a kézirattengerből, beszélgettünk. Mindenről, ami nem irodalom. Csajka Cypriánnak a mániája volt a Trabantja. Apám, megmarkolod azt a vékony bakelitkormányt, tekersz egyet a sebváltó kilincsén, és már repülsz is a célod felé ezzel a remek autóval. Bakelit, nem győzöm elégszer elmondani, hogy a világunk legfontosabb része a bakelit. Abba kapaszkodunk.
Volt egy másik trabantos is az Élet és Irodalom szerkesztőségében, a kitűnő költő, publicista és világátalakító ember, Mezei András. A hetvenes-nyolcvanas évek egyik közkedvelt irodalmi figurája volt a Tokaj környékéről jött paraszt-zsidó származású ember. Cseppet szem szégyellte a sokak által ráaggatott népi-nemzeti zsidó címkét, folyamatos jókedvvel tűrte az ezzel járó viszontagságokat. Trabanttal közlekedett. Nem is akárhogyan. Szétálló fehér hajába tűzve viselte az igen vastag – szódásüvegaljnak mondták – lencséjű szemüvegét. Szó szerint alig látott. Évszaktól függetlenül fatalpú klumpában járt, ebben vezette az autóját. Néhányszor, kevésszer, volt szerencsém együtt utazni a népszerű költővel. Az a néhány kilométer, amit Csajka Cypriánnal együtt átéltünk Mezei András Trabantjában, máig maga az eleven, folyamatos rémület. A félvak, klumpás költő óriási határozottsággal tört utat magának a budapesti forgalomban, minden utasa számára megkönnyebbülés volt, ha célba értek. Egyébként Mezeinek soha semmilyen közlekedési balesete nem volt.
Az Élet és Irodalom élén akkoriban az 1980-as évek sztárújságírói lobogtak. A Magyar Ifjúságból felröppenő Megyesi Gusztáv és Kovács Zoltán, az óriási népszerűségnek örvendő Váncsa István. Odakerülésem idején éppen Megyesi próbálkozott a főszerkesztőséggel. Korábban az irodalmi körökben igencsak elismert Bata Imre volt a főszerkesztő. Ő ekkorra már visszavonult, rovatszerkesztőként dolgozott az ÉS-ben. A jeles irodalomtörténész megítélése már akkor és azóta is ellentmondásosnak mondható. Az egykori, 1956-os debreceni forradalmárt csak meglett korú emberként sikerült, ha ez sikernek számít, a kommunista rendszer szolgálatába állítani. Engem kitüntető szívélyességgel fogadott, több alkalommal is próbálta elmagyarázni nekem, hogy mi is volt az az Élet és Irodalomhoz és a hozzá fűződő óriási botrány háttere, ami a Duray Miklós 1983-as, a new yorki Püski Kiadónál megjelent könyvéhez írt Csoóri-előszó kapcsán borzolta és borzolja máig bizonyos irodalmi szereplők érzékeny idegeit. Batát behívták a pártközpontba, és azt mondták neki, tűrhetetlen ez a nacionalista, rendszerellenes tevékenység, amit Csoóriék művelnek, meg még Kutyaszorítóban címmel az ellenséges Nyugaton is kiadtak egy könyvet a határon túli magyarok helyzetéről, ezt a párt és a kormány nem tűrheti. Tessék közzé tenni az ÉS-ben Hajdú Jánosnak, a hajlongó tévés kádernek a helyzetet szerintük helyesen értelmező fogalmazását. Csoóri Sándor azokban az években Magyarországon szilenciumra volt ítélve. Nem jelenhetett meg tőle sehol, semmi, nem szerepelhetett író-olvasó találkozókon, azaz nem válaszolhatott Hajdú hosszú ÉS-cikkére. Arról nem is beszélve, hogy a Kutyaszorítóban előszava könyvvel együtt betiltott volt.
Mit csinálhattam volna? – nézett rám Bata Imre világoskék szemeivel, parancs volt. És tudod mivel jeleztem ezt, hajolt közelebb hozzám. Nem, pislogtam vissza. Kérlek szépen, a grafikával. Egy olyan képet szerkesztettem bele Hajdú írásába, amin ott szerepelt egy óra meg egy nagy kés. Azt akartam üzenni ezzel, hogy a végéhez közelít a diktatúra, nekem meg a nyakamra tették a kést, amit nem tétováztak volna használni, ha ellenkezem.
Nem agyaltam nagyon ezeken a frissen beszerzett háttérinformációkon, talán inkább megsajnáltam a csapdába került Bata Imrét. Mondjon bárki bármit, én tiszteletre méltó, derék emberként ismertem meg, és így is emlékezem rá.
