A Financial Times terjedelmes írást jelentetett meg a magyar családtámogatási politikáról, amely szerinte összeomlott. Drámai példákkal azt sugallja, hogy a magyar kormány demográfiai stratégiája eleve és elvileg elhibázott, így a bukás elkerülhetetlen volt. Nincs semmi meglepő abban, hogy a globális véleményhatalmi rendszer „valóságipari művei”, amelynek egyik legfőbb üzemeltetője éppen a Financial Times, a számára stratégiai ellenfélnek számító magyar kormány egyik döntő fontosságú törekvésnyalábjának kudarcáról ír. Az azonban tény, hogy az utóbbi idők során újra csökkenőben van a születésszám, és az ezt megalapozó termékenység, így a stratégia legalább is átgondolásra szorul.
Egy emberi közösség demográfiai folyamatai azt mutatják meg, hogy az adott emberi közösség miként formálja meg a saját fizikai testét, ezért a népesség s az egészség, mint a papírlap két oldala, elválaszthatatlan egymástól. A magyar nemzet nevű emberi közösség, bármilyen szomorú is ezzel szembesülni, nem bánik jól a saját fizikai testével, és ennek igen mély és igen régóta tartósan fennálló lelki, erkölcsi, szellemi okai vannak.
Különös a viszonyunk e lelki, erkölcsi, szellemi okokhoz, mert egyrészt teljesen tisztában vagyunk velük, másrészt minden létező módon tagadni és elfojtani igyekszünk, szóval ahogy egy régi film címe mondta, „senki nem tud semmit”, miközben persze mindenki tud mindent. Ahogy Orbán Viktor fogalmazott a tavalyi tusnádfűrdői előadásában, „hedonista pogányokká” lettünk (az európai keresztény fehér ember), és egy hedonista pogány, aki látszólag „élvezi az életet”, valójában szisztematikusan felszámolja azt. Ahogy Ben Wattenberg amerikai demográfus cinikus mondata utal rá, „the capitalism is the best contraceptiv”, vagyis a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló. Engedd rá egy tradicionális társadalomra a nyugatias modernitás létszerveződési módját, amely ugyan már több mint fél évezrede létrejött, de csak a 19. század óta nevezi magát kapitalizmusnak, és megszűnik az élet.
A kapitalizmus szó arra utal, hogy ez egy igen sikeres „tőkefelhalmozó” rendszer, ezért eddig elképzelhetetlen „jóléttel ajándékozza meg” az emberiséget, amely akár igaz is lehetne, ha a „másik oldalon” nem rombolná le és fosztaná ki gátlástalan élősködőként az emberi létezés külső természetét, elmocskolva földet, vizet, levegőt, amely eleve kizárja az egészséges élet lehetőségét, és ami e mögött a legdrámaibb lényeg, nem rombolná le az emberi létezés „belső természetét”, lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát. Lehet és kell is jó szándékú állami beavatkozásokkal legalább lassítani e végzetes lejtőn való lefelé bukdácsolásunkat, de a visszafordulásra, a méltó emberi élet feltételeinek újraalkotására a dolog természeténél fogva nincs esély. Ez persze olyan evidencia, amelyet mindnyájan tudunk, de nem látjuk értelmét szembesülni ezzel.
Igazából én sem erről szeretnék szólni, hanem mindössze egy ehhez a, megoldhatatlan dilemmához kapcsolódó, olyan összefüggésről, amely ennek a „gyakorlatias menedzselésnek” az egyik legkényesebb és többnyire szintén agyonhallgatott eleme. És ennek a lényege egy olyan kérdés, amely első hallásra talán nem is igazán érthető, ha viszont érthetően fogalmazzuk meg, akkor durván szembemegy a „politikai korrektség” amúgy persze hazug és képmutató normáival. A legegyszerűbb megfogalmazása ennek a dilemmának az, hogy döntsük el végre, ki szaporodjon. A Financial Times említett cikke – nyilván nem véletlenül – pontosan erre irányul, az egyik nyilatkozó ősi liberális mantraként ki is mondja Ferge Zsuzsa híres fordulatát, hogy itt, kérem, egy „perverz újraelosztás” zajlik. E mögött a mérgezett fogalom mögött az a társadalomszerveződési logika húzódik meg, amelynek a lényege az, hogy ha már, akkor mindig a legszegényebbeket, sőt a legnyomorúságosabb körülmények között élőket kell feltétel nélkül anyagilag támogatni a gyermekvállalásban, akik esetében így egységnyi erőforrásból a legtöbb gyerek születik. Vagyis az egész ügy a „fajlagos költségekről” szól, egy gyerek „előállítása és felnevelése” akkor kerül relatíve a legkevesebbe, ha a nyomor bővített újratermelését finanszírozzuk meg ezzel bőkezűen. Nagyjából ez volt (és ez ma is) a magyar szociológia „nagyasszonya”, Ferge Zsuzsa által megfogalmazott, liberális stratégia lényege.
Vagyis az a „jó”, ha anyagilag, fizikailag, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben éppen a liberális kapitalizmus által cinikus gátlástalansággal kifosztottak tömeges szaporodásával a leépült, engedelmes munkaerő- és – ami ennél is fontosabb – fogyasztóerő-páriák tömegeinek előállítását finanszírozza az állam, ez a „helyes” újraelosztás egyetlen elfogadható formája.
Szó se róla, a liberális globális kapitalizmus élősködő logikájának kétségtelenül ez felel meg a legjobban, de kérdés, hogy a magyar nemzet nevű, nehéz helyzetben lévő emberi közösségnek is ezt kell-e követnie. A válasz nyilvánvaló nem, és a magyar kormány az elmúlt évtized során ezzel éppen ellentétes stratégiát követett. Ám azzal a fájdalmas összefüggéssel kell szembesülnünk, hogy a megcélzott magyar középosztály ösztönzése elérte legvégső határait. Ez a maximum 15 százalékot kitevő „középosztály” jövedelmeit és vagyonát tekintve nem „középen” van, hanem nagyon is „fent”, de ami ennél is fontosabb lételveinek mintázataiban, „globalokonform” lett. Vagyis többnyire egyetlen gyerekét „jó” egyetemre akarja járatni, és utána „jó” állást akar neki. Ez azt jelenti, hogy ebbe a globális önfelszámolásba akarja „jól” beilleszteni, és ezzel a kör bezárul.
A szerző közgazdász
