Augusztus 12-én a Nemzeti Hauszmann Program egy híradást tett közé a Gellért-hegyen lévő Citadella megújításával kapcsolatban. A kommüniké egyetlen elemét kiragadva cikkek tucatjai jelentek meg. Ezt az a bejelentés váltotta ki, miszerint „A talapzatra elhelyezünk egy keresztet, (…) arra a talapzatra, amelyet a sztálinista Borisz Jofan tervezett, és ahol korábban a szovjet katona szobra állt.” A cikkírók a támogatók és az ellenzők táborára szakadtak. A pro és kontra érvek mellett aláírásgyűjtés is indult. Mielőtt az ádáz politika áldozatává lenne a szándék, nézzük meg azt az eszmeiséget, amely a Citadella történetével, a kereszttel magával és a szabadság eszméjével kapcsolatos.
A Citadella az 1848–49-es szabadságharcunk leverése után a 13 aradi vértanú kivégzéséért is felelős Haynau kezdeményezésére épült. 1854-ben, a Bach-korszak egyik legsötétebb évében készült el. Az osztrákok még emlékeztek arra, hogy a budai Vár ostromakor a Gellért-hegy tetején állították fel az ostromágyúkat. A szokásos erődöktől eltérően nem az alatta elterülő város megvédése céljából épült, hanem épp ellenkezőleg: a Citadellának szánt szerep a pesti lakosság megfélemlítése volt. Erről tanúskodnak a városra néző ágyúállások, amelyekben hatvan korszerű ágyút helyeztek el. A gyűlölt osztrák erőd az 1867-es osztrák–magyar kiegyezéssel elvesztette hadászati célját, de a katonaság csak 1899-ben vonult ki falai mögül. Ekkor a lelkes budapesti lakosság nyomására jelképes bontásokat végeztek a bejárata feletti falrészen, de az egész ellenszenves objektum lebontására nem volt elegendő anyagi forrás.
Ezután a II. világháború után a megszálló szovjet hadsereg az akkori magyar vezetésre rákényszerítette az akaratát, 1947-ben a Citadella Dunára néző frontján egy negyven méter magas szobrot állíttattak, a Kisfaludy Strobl Zsigmond által tervezett Szabadság-szobrot (eredetileg Felszabadulás emlékmű volt a neve…). Hogy nyomatékot adjanak a szovjet elnyomásnak, a szobor talapzatán egy hatalmas géppisztolyos szovjet katona emlékeztetett a csaknem fél évszázados elnyomásra. Ezt a szobrot 1992-ben eltávolították és átszállították a budatétényi Memento szoborparkba. Minden magyar ember pontosan tudta – a szovjetekkel kollaborálók is –, hogy a Szabadság-szobor egy gigászi hazugság, mivel az ellenkezőjének, a kínzóan megalázó rabságnak, az erőszaknak a szimbóluma. Ezen a helyzeten csak radikális módon lehet változtatni, mismásolással nem… Ezért kerül a posztamensre a géppisztolyos szovjet katona monumentális szobra helyére a többek által vitatott kereszt.
Lássuk magának a keresztnek az eszmeiségét, teológiáját! Ma a kereszt sokak számára elsősorban az emberi szenvedés, sőt az egész emberiség szenvedéstörténetének a jelképe. Hadd idézzünk a Nemzeti Hauszmann Program írásából: „A megújult ágyútoronyban a magyarság szabadságküzdelmeit bemutató, látványos kiállítást hozunk létre a Szabadság Bástyája címmel.” A kiállítás és a Szabadság-szoborra állított kereszt szorosan összefügg egymással. Mint ahogyan az is, ahogyan a program indokolja a keresztállítást: „A kereszt az 1100 éves magyar államiság, a nyugati kereszténység és az európai kultúrkör legfontosabb szimbóluma.” A három nagy szabadságharcunk: Rákóczié, amelyet a Cum Deo pro Patria et Libertate zászló alatt vívtunk, az 1848–49-es, amelyben papok, lelkészek is részt vettek, és 1956 keresztény eszmeiséggel is átitatott küzdelmeink voltak. Ezekben csúcsosodik ki a magyarság szenvedéstörténete is. A keresztet ennek nevében kell felállítani.
De nézzünk bele a kereszt teológiájába annak érdekében, hogy a mostani helyzetben lehántsuk a keresztállítás politikai vetületeit! A téma kapcsán kibontakozó botrány a pro és kontra politikai töltet mellett magából a keresztből, annak tartalmából is következik. Már a tanítványok számára is botrány volt, hogy a Messiás-Krisztus útja a kereszt bitófáján végződött. Jézus a szenvedése előtti estén megmondta a tanítványainak, hogy „mindnyájan megbotránkoztok bennem”. Szent Pál igehirdetésének központja a kereszt botránya, amely a zsidókban is, a pogányokban is megütközést kelt. Krisztus megváltó kereszthaláláról szóló prédikálásához a bátorságot a föltámadás bizonyosságából merítette. A kereszt mindenekelőtt „Isten szeretetének jele Jézus Krisztusban”. E megfeszített szeretet paradoxona, hogy gyengeségében változtatja meg a világot, szerez békét és kiengesztelődést. Maga Krisztus a béke, amely a keresztről jut el hozzánk. A magyarság történelme a kereszthalál és a feltámadás egységéből érthető meg, élhető át igazán. Ezért is ott van a helye a Szabadság-szobor talapzatán, így kereszteli meg, a keresztény tanítás lényegével itatja át a szobrot és magát a Citadellát is, benne a szabadságküzdelmeinket bemutató kiállítással. Ezt erősítik azok az építészeti gesztusok is, mint a szobor mögött nyitott lépcső, amely átvágja az erőd falát, és egy új parkba vezet, ahol szívem szerint egy Via Lucist, a Feltámadott útjának 14 stációját javaslom felállítani, amely Krisztusnak húsvét és pünkösd közötti megjelenéseit tartalmazza…
És hogy állunk magával a szabadsággal? Haladjuk meg a Szabadság-szobornak a „felszabadulással” összekötött jelentéstartalmát (csak akkor tudunk elszakadni a vörös katonák által megbecstelenített, több százezer nő szörnyű sorsától), és próbáljuk meg a kiengesztelődést megvalósítani a történelmünkben! Ez a keresztény szabadságeszmével lehetséges csak! A szentírási mondat: „Testvérek, meghívásotok szabadságra szól”, minden keresztény antropológia és spiritualitás alapja.
Nincs és nem is lehet olyan, Isten képére teremtett személy, aki nem szabad. A szabadság teszi lehetővé a teremtés értelmét: „A szabad lények megteremtésével akarta Isten, hogy megvalósuljon az igaz szeretet, amely csak a szabadság alapján lehetséges” (Szent II. János Pál pápa). Ezekkel a gondolatokkal egészen más szemmel tekintünk majd fel a Gellért-hegy tetején álló, monumentális Szabadság-szoborra!
De mi a szabadság? Az ember hajlamos erre a válaszra: az szabad, aki mindent megtehet, amit csak akar, független mindenféle törvénytől. A mai, a liberalizmus szabadosságába zuhanó Európa ebben a szabadságban hisz, elfordul Istentől, az ő törvényeitől, elfordul az ember teremtésbeli meghatározottságától, férfi és női mivoltától, elszakad az éltető közösségeitől, a családi köteléktől és nemzeti hovatartozástól is. Sőt tagadja is ezek létét. Ennek az Európának és az ebben „hívőknek” többszörösen botrány a kereszt, az önmegvalósítás akadálya. Ezért kell mindenképpen a Szabadság-szobor talapzatára keresztet állítani!
A woke-terrorba szédülő liberalizmus mindenfajta belső és külső kényszer alóli „mentessége” alapján fel kell tenni számukra azt az alapvető kérdést: „mire való az ő szabadságuk”? Hiszen a szabadság lényege akkor kezd megmutatkozni, ha választ kapunk a kérdésre: „mire szabad az ember?” A Szabadság-szobor ezt a kérdést teszi fel mindenkinek, aki felnéz a Gellért-hegy ormára. Az ember szabadsága ugyanis nem arra szól, hogy szüntelenül válogasson, mit is tegyen (quarere bonum), hanem arra, hogy véglegesen a szeretet mellett döntsön (quiescere in bono). Emellett a szabadság elválaszthatatlanul kötődik az igazsághoz és a jósághoz. A kereszttel megszentelt Szabadság-szobor ezt a választ üzeni a „mire vagyunk szabadok?” kérdésre.
És mi a kapcsolat a kereszt és a szabadság között? Meghatároztuk az előzőekben a szabadság és a szeretet kapcsolatát: ez végleges döntés a szeretet mellett. Krisztus szabadsága szeretet parancsában válik teljessé: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja a barátaiért.” Önként vállalta a kereszthalált, majd feltámadt halottaiból, a legnagyobb reményt adva az emberiségnek. A megújuló Citadella, szerves egységben a Szabadság Bástyájával és szobrával mindezt képes lesz közvetíteni. Reményeink szerint nemcsak a hívő embereknek, hanem mindenkinek. Mert méltó és igazságos, hogy az erőszak jelképéből a szeretet jelképe legyen, Budapest és Magyarország, sőt, Európa szimbóluma!
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő
