Sok idő telt el 2013 óta, azonban ez a több mint 10 év elég volt hozzá, hogy a Hszi Csin-ping által életre hívott Egy övezet, egy út kezdeményezés (Belt and Road Initiative) meghatározó része legyen a nemzetközi politikának és a világgazdaságnak. Az ősz közeledtével az elmúlt években már rendszeresen Pekingre szegeződött a világ figyelme, hiszen rendszeresen államfők, miniszterelnökök és küldöttek sokasága érkezett a kínai fővárosba az Egy övezet, egy út fórumra, közöttük a tavalyi, jubileumi rendezvényre Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor is. Azonban a figyelem ellenére ritkán kerül szóba a sajtóban, hogy miben is áll igazán a jelentősége a modernkori történelem egyik legnagyobb volumenű kezdeményezésének.
2013. szeptemberében Hszi Csin-ping hivatalos látogatásra érkezett Kazahsztánba, ahol a Nazarbayev Egyetemen egy olyan beszédet mondott, amiről akkor még senki sem gondolta, hogy Kína elkövetkezendő több mint tíz évét meghatározza majd. Beszédében az elnök felidézte, hogy 2200 évvel korábban Kína hírnököket küldött a közép-ázsiai régióba az együttműködés és a béke jegyében. A kapcsolatfelvétel nyomán kiépülő, civilizációkat összekötő út később Selyemútként vonult be a történelembe. „Egy, a világ keleti végén fekvő ismeretlen országból karavánok kezdtek érkezni az ázsiai fennsík szívébe, különleges áruval megrakodva, amelynek érintése olyan lágy volt, mintha az istenek ajándéka lett volna. A görögök ezt az anyagot serikonnak nevezték, s a helyet, ahonnan származik Sericának vagy a serik (selyemkészítők) országának. Az ókori világ földrajztudósainak értekezései szerint a cserére a Kőtoronynál került sor, amit a kutatók a Pamír hegység lábánál fekvő mai kínai várossal, Tashkurgannal azonosítanak. Három világ találkozott a vásárban…” (Gianni Guadalupi: Kína felfedezése)
A Római Birodalmat, a nyugat-ázsiai Parthus Birodalmat, a közép-ázsiai Kusán Királyságot és a kelet-ázsiai, kínai Han Birodalmat összekötő történelmi úthálózat nem csak a piacokat és a termelőket kötötte össze. A selyem, a porcelán, az illatszerek, a fűszerek mellett a nyugati kereskedők olyan technológiai újdonságokat is hazahoztak, mint a lőpor, az iránytű, vagy a papírgyártás és a könyvnyomtatás új technikái.
Mai léptékkel mérve az utazás nemcsak roppant veszélyes, de elképesztően lassú is volt szárazföldön és tengeren egyaránt. A szárazföldi utazók és karavánok egy nap átlagosan tizenöt, maximum harminc kilométert tudtak megtenni a közel nyolcezer kilométeres úton. Hosszú hónapok és még hosszabbnak tűnő évek alatt pedig mi mást tehet az ember, mint eszmét, kultúrát cserél: Istenről, Buddháról, Allahról, Zarathustráról, messzi tájakról, a csillagok járásáról mesél, vagy nyelveket tanul, új dallamokkal, táncokkal, hangszerekkel, építészeti megoldásokkal, egzotikus ízekkel ismerkedik, fel nem érve ésszel, hogy kíváncsisága, bátorsága, becsvágya, tapasztalatai mekkora hatással lesznek a világra, Európára. „Európában a politikai hatalom, mely korábban, a római idők óta szervezetlen és düledező birodalmak kezében volt, a Velencéhez hasonló jól szervezett és felfegyverzett városállamokra szállt át. Az európai városállamok gazdasági növekedése gyors fejlődést indított el a művészetben, a technikában, a felfedezések és a pénzügyek terén. Megismerték az iránytűt és az órát, a szél- és vízimalmot – ezek létfontosságúak voltak az európai gazdaságok működéséhez –, s ma is fennálló híres egyetemek jöttek létre. E fejlődésnek köszönhette felemelkedését Velence, sőt maga Európa is ezáltal kezdett olyan arculatot ölteni, amilyennek ma ismerjük.” (Italo Calvini: Láthatatlan városok)
A Selyemút, illetve a világra, a politikára, a gazdaságra, a kultúrára gyakorolt hatása, több mint ezer év múltán is foglalkoztatja a tudósokat, inspirálja a gondolkodókat, művészeket. Számos Kelet-kutató szentelte életét az egykor az út mentén elhelyezkedő civilizációk felkutatásának, többek között a magyar Stein Aurél, vagy a német geográfus, Ferdinand von Richthofen, aki leírásaiban elsőként használta a Selyemút elnevezést. Se szeri, se száma azoknak a tudományos köteteknek, kalandregényeknek, társas-, és számítógépes játékoknak, melyeket ez a varázslatokkal teli út ihletett.
Hszi Csin-ping fentebb említett beszédében azonban nem valamiféle nosztalgia okán említette meg a hajdan létező legnagyobb kereskedelmi utat, hanem deklarálta, hogy meg kívánja azt reformálni: Kína a jövőben létre kíván hozni egy regionális gazdasági övezetet az egykori Selyemút mentén.
A múlt, a jelen és a jövő fogalmai közül az ember a múltat és a jövőt könnyen el tudja képzelni. Minden, amire emlékezünk, minden, amit az írás, a történelem megmentett a felejtés elől, múltunk részét adja. A zártság ellenére a múlt a jelen részét is képezi, mert döntései, tapasztalatai hatással vannak életünkre. Kutatjuk, tanulmányozzuk, és így vagy úgy tovább folytatjuk az általa megkezdett történeteket. A jövő, annak ellenére, hogy láthatatlan, hozzáférhetetlen, a múlthoz hasonlóan formálja a jelen döntéseit, történéseit, hiszen képesek vagyunk előre eltervezni dolgokat, és tevékenykedni értük. A jelen kiterjedését a múlttal és a jövővel ellentétben mi magunk határozhatjuk meg az adott körülmények, életünk keretei között azáltal, hogy mi az, amire emlékezünk, milyen terveink, céljaink vannak, mennyire vagyunk képesek felismerni és áttekinteni helyzeteket, problémákat, összekötni dolgokat, viszonyokat.
Kortünet leírásaként hangzik el sokszor, hogy a fiatalabb generációkat saját kényelmén, jólétén kívül nem igazán érdekli semmi, és nem akar, vagy nem tud semmi értelmeset kezdeni az életével. Vajon miért?
A világ nyugati fele folyamatos emlékezetvesztésben szenved: elfelejtjük történeteinket, hőseinket, értékeinket, minek következtében nem áll rendelkezésünkre semmi, amit megragadhatnánk, ami inspirálhatna és segítene megválaszolni a saját utunkat kijelölő kérdéseket.
Az Amerikából induló 2008-as pénzügyi világválság óta tizenhat év telt el, és úgy tűnik, ez idő alatt semmi sem változott: a gazdaság, a politika mozgásait továbbra is az egyéni érdekek eszméje határozza meg. Olyan, mintha semmit sem tanultunk volna a középosztály rohamos elszegényedését, a személyes tragédiák egész sorát, a harmadik világ exodusát elindító összeomlásból. Vaskos irodalma van annak, hogy az emlékek mellett miként számoljuk fel a valóságot is. A jövőt viszont nem lehet elképzelni, eltervezni anélkül, hogy számot ne vetnénk a valósággal. Amíg erre képtelenek vagyunk, marad a saját biztonságunk, a saját kényelmünk bálványozása, az illúzió, miszerint a fa virágzó ágaira nem jelent veszélyt, ha jónéhány ág sorvadni kezd.
Nemrégiben látott napvilágot a hír, hogy a szupergazdagok luxusbunkereket építenek, mert a világvége átvészelése közben sem kívánnak lemondani megszokott életszínvonalukról. Az ilyen vagy ehhez hasonló magánzó jellegű projektekhez miként csatlakozhatna bárki? Hol vannak a tervek, melyekhez a fiatalok, a közösségek hozzáadhatják saját álmaikat, tudásukat, képességeiket?
Az Egy övezet, egy út – Kína nagyszabású terve meglepte a megújulásra képtelennek mutatkozó, cél nélküli nyugati világot. A kezdeményezés az elmúlt 11 évben a nemzetközi beszédtéma része lett, ami nem meglepő, hiszen a kezdeményezésnek 149 ország a tagja, az általa felölelt fejlesztési területen pedig a világ népességének 65 százaléka él. Vasutak, kikötők, erőművek és logisztikai központok emelkednek ki a földből, összeköttetést és számtalan lehetőséget biztosítva országok és régiók között. „Az egymással együttműködő ipari parkok, logisztikai központok, a már meglévő közút- és vasútvonalak, olaj- és gázvezetékek összekapcsolása átírja ennek a régiónak termelőközpontjai, piacai és nyersanyagforrásai közötti hagyományos kapcsolatokat.”
Mára az utazás felgyorsult, a távolságok könnyebben áthidalhatók, de egymás megismerése éppen olyan fontos, mint egykoron. Az Egy övezet, egy út éppen ezért nagy hangsúlyt fektet az eszmecserékre, a kultúrák találkozásában rejlő lehetőségekre, az oktatásra: ösztöndíj- és csereprogramokkal segíti a tanulni vágyó fiatalokat, kutatókat.
A reform és nyitás politikájának meghirdetése óta eltelt több mint negyven évben Kína modernizációja soha nem látott eredményeket hozott. Emellett és ennek köszönhetően az ország újra a világgazdaság meghatározója lett, azonban ehhez a szerephez merőben máshogy áll hozzá, mint az Amerikai Egyesült Államok.
A bipoláris világrend felbomlásának utolsó éveiben végbement nyitás során Kína felismerte, hogy a fennálló szisztéma limitálja a nemzeteket a fejlődésben, hiszen zéró összegű játékot teremt, ez pedig a vezető hatalmakat a status quo fenntartására ösztönzi. Felismerte továbbá azt is, hogy ennek a berendezkedésnek mindig lesznek nyertesei és vesztesei, utóbbiak azonban nem kevésbé vágyják a modernizációt, mint az előbbiek, aminek az a következménye, hogy sok esetben országok jóléte, felemelkedése, biztonsága egy hajszálon függ csupán, jól körülhatárolható érdekek kegyelmére bízva.
Hasonló érdekvezérelte torzításokat mutatnak a nyugati szervezetek is, melyeket leginkább a veszteségkerülés nagyon is emberi reflexével lehetne leírni, minek okán legalábbis megkérdőjelezhető teljesítményt nyújtanak a céljuk betöltését illetően. Ennek egyik idevágó példája az IMF (Nemzetközi Valutaalap) működése, amellyel kapcsolatban többen is éles kritikát fogalmaztak meg. Joseph Eugene Stiglitz Nobel-díjas közgazdász példának okáért felrótta a Valutaalapnak, hogy az általa nyújtott hitelek legalább annyiszor érintették károsan a hitelt felvevő országot, mint ahányszor segítették azt. Stiglitz egy ponton ki is mondja, hogy az IMF egy olyan nemzetközi intézmény, amely nem teljesíti a célt, amiért létrehozták.
Az Egy övezet, egy út kezdeményezéssel kapcsolatos kritikák elég felemásan hangzanak. Az adósságcsapda kifejezést már az első évektől előszeretettel hangoztatta az amerikai sajtó egy része, amit azonban még a nyugaton keletkezett tanulmányok jelentős része is cáfol. Kerry Brown brit akadémikus és diplomata 2023-as írásában például kifejti, hogy a Srí Lankán található Hambantota kikötő esete épp ellenkező képet mutat, mint amit a nyugati sajtó lefest, hiszen a projekt során Kína még inkább elkötelezte magát pénzügyileg a kikötő mellett, fokozott kockázatnak kitéve magát, és a politikai klíma sem riasztotta el. A kikötőt egyébként már a kétezres évektől meg akarták építeni, Srí Lanka több országot is megkeresett a finanszírozás kapcsán, köztük Indiát, az Amerikai Egyesült Államokat és Kanadát is, azonban mindegyikük elutasította a tervezetet a kockázatokra hivatkozva.
Jeremy Garlick kutató is hasonló eredményekre jutott, amikor az IMF és az Egy övezet, egy út hitelezési feltételeit összevetette. Garlick szerint nincs ok azt feltételezni, hogy a kínai kezdeményezés feltételei rosszabbak lennének a nyugati szervezetek ajánlatainál. Arról már nem is beszélve, hogy a fejlődő országok számára sokszor az Egy övezet, egy út az egyetlen megoldás, miután az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok nem rendelkezik ilyen széles körű ajánlattal a globális dél országai számára.
Ami azonban mindennél jobban rávilágít a Kína által életre hívott történelmi kezdeményezés jelentőségére, az Hszi Csin-ping emberi sorsközösségről vallott elgondolása, amelyről kijelenthető, hogy szinte elválaszthatatlan az Egy övezet, egy út kezdeményezéstől. A kínai elnök 2012-ben egy találkozó során úgy fogalmazott: „A nemzetközi közösség egyre inkább egy emberi sorsközösség részévé válik.” Már számtalan alkalommal hangoztatta, hogy az emberiség sorsfordító pillanathoz érkezett, hiszen globális kihívásokat találunk, amerre csak nézünk. A kínai elnök ezen kijelentése pedig jól példázza Kína akaratát és képességét a tanulásra. A modernizáció és a vezető szerep ugyanis nem kényelmesítette el az országot, épp ellenkezőleg, még inkább cselekvésre sarkallta, hiszen Kína megértette, hogy az általa elért modernizáció a világ érdeke is. Megértette, hogy a vezető szerep nemcsak előnyökkel, de felelősséggel is jár, a globális lét pedig globális kihívásokat, és ami ennél is fontosabb, globális feladatok megoldását jelenti.
Szükségünk van ugyanis közös célokra, közös feladatokra, ahogy szükségünk van közös megoldásokra is. Ahogy arra is, hogy valaki felkarolja ezeket kezdeményezéseket, és segítse elérni a célokat.
Az Egy övezet, egy út nem csak beton, vas és acél, nem csak vasúthálózatok és kikötők sokasága, hiszen általa Kína egy olyan világot szeretne építeni, amelyben minden nemzet úgy képzelheti el saját jövőjét és fejlődését, ahogy szeretné, és ahol valóban minden nemzetállam sorsa a saját kezében van.
A szerző újságíró
