Annak ellenére, hogy gyakran tűnt úgy, mintha gondolkodna, J. Károly nem volt filozófus alkat. Inkább csak eltűnődött, ami azt jelenti, hogy abban a pillanatban nem gondolt semmire, és épp azon tűnődött, hogy mire kellene gondolnia. Nem volt tisztában azzal, hogy a tűnődés „mintha” állapota pusztán a gondolkodás illúziója. Pontosabban a gondolkodáshoz kevesebb köze van, mint a lelkiállapothoz, s inkább a merengéshez hasonlít, ami nem nevezhető gondolkodásnak. A merengés csapongó gondolatai között nincsen semmiféle rendszer, csak az asszociációk öntörvényű, kibogozhatatlan hálója. Ha J. Károly filozófus alkat lett volna, úgy a gondolkodás és a tűnődés közötti különbségekről is elgondolkodhatott volna.
Mikor a büfés Eszter rákérdezett egy ilyen gondterhesnek látszó, de határozottan üres pillanatában, hogy mire gondol, két korty kávé közt, a büfé raktárajtaja fölött szövődő pókhálón pihentetve a tekintetét rájött, hogy semmire. Amire ugyanis gondolhatott volna, az inkább egy tervnek tetsző vágy volt, a vágy „tárgya” pedig Eszter. Ha viszont elmondja, hogy a pókhálóról a nő jutott eszébe, vagy fordítva, Eszter ebből messzemenő következtetéseket vont volna le, mert J. Károllyal ellentétben ő bizony filozófus alkat volt. Ennek határozott bizonyítékaként alig ejtette ki a férfi a „semmi” szót, már szövögetni kezdte a gondolatokat – tehát a pókhálóval való kapcsolat nem a puszta véletlen műve.
Eszter szerint csak akkor képzelhető el, hogy valaki semmire nem gondol, amikor nem viselkedik emberként. Például akkor, ha gépiesen vagy ösztönösen cselekszik, s ilyenkor nem tudatosul benne, hogy éppen mit tesz. Aki beteges csaló és hazudozó, nem mintha felmentést adna neki, de nincs tisztában tettei következményeivel, csak az rögződött benne, hogy a csalás vagy hazugság nagy adag kielégülést okoz számára. Szociális tudatát, tehát az etikai érzését is háttérbe szorítja az önzés. Emberi az lenne, hogy ha valamit már megtett vagy kimondott, arra törekszik, hogyan tehetné jóvá a hibáját.
J. Károly most valóban nemcsak tűnődött, hanem gondolkodott is, mégpedig hangosan. Megjegyezte, hogy az ösztönös cselekvések nemcsak a rosszakat, de a jókat is jellemzik. A büfés Esztertől már megszokta, hogy mindenre van válasza, így nem lepődött meg, mikor a nő azt felelte, hogy a jó és a rossz egymás nélkül nem létezik, mert értelmezhetetlen. Ha valamit rossznak vagy jónak tartunk, tisztában vagyunk azzal, hogy mi lenne ezeknek az ellentéte.
Mint a boldogság és a boldogtalanság, mondta J. Károly, s azt is hozzátette, hogy vajon tudja-e az ember, hogy mikor boldog? Ha általában boldogtalannak érzi magát valaki, honnan jön rá, hogy egy adott pillanatban éppen boldognak kellene lennie?
J. Károly nem tudta, hogy ezekkel a kérdésekkel már közelít ahhoz, hogy valamikor belőle is filozófus alkat legyen. S különös módon most Eszternek nem volt válasza a férfi fölvetésére, és egészen női alkatát mutatva, mintha ő tűnődött volna el, tehát a lelke kezdte átvenni az uralmat a gondolatai fölött. Nem hagyta viszont magát leteperni pillanatnyi lelkiállapot megingásától, visszakanyarodott beszélgetésük kiindulópontjához, mikor J. Károly azt mondta, hogy nem gondol semmire.
„Kedves Károly, meg tudná-e határozni a semmit?” – J. Károly mozgósította minden agysejtjét, már amit a hivatal nem semmisített meg, mint ahogy az alkoholisták butulnak el, s a boldogtalanság alakját öltve rémlett föl benne, hogy idén nyáron sem tudta a hivatal kártékony hatásait ellensúlyozó elvonókúrára és rehabilitációra fordítani a szabadságát. Végül csak ennyit volt képes félénken kibökni: „A semmi a valaminek az ellentéte.”
Eszter elmagyarázta a férfinak, aki hangosan bólogatott, mert elfelejtett tűnődni közben, hogy a „semmi” nincs is, mert mindig van „valami”. A semmi a létező vagy elképzelhető dolgok közül egyiket sem jelöli, márpedig nincs olyan valami, ami nem létezik vagy nem képzelhető el, mert a képzelet határtalan.
J. Károly szerint a „semmi közepe” szófordulat is azt bizonyítja, hogy a nőnek igaza van. Hogyan lehetne közepe annak, ami nincs?!
Megfontolta magában, ha legközelebb a büfés Eszter azt kérdezi, mire gondol, amikor úgy tűnik, hogy csupán tűnődik, elmondja majd, hogy „gondol valamire, ami most még csak a képzeletében létezik”. S úgy rémlett, szinte már hallja is a nő válaszát: „Ne habozzon, kedves Károly, tegyen valamit érte, hogy valóra váljanak az álmai! Ha úgy érzi, hogy a semmi közepén áll, vegye észre, hogy valamivé csakis maga teheti a semmit!”
A szerző irodalomtörténész
