– Ágain megtart című kötete a borítószöveg szerint bő másfél évtized termése. Ön nem kifejezetten öreg 49 évesen. Miért dokumentálja úgy a személyes történelmét, mintha mindennek vége lenne, és ha nem írja le, senki nem tudná, mi történt, hogy volt?
– Épp azért, hogy ne legyen vége. Nem is gondolom, hogy bárminek lezárását jelentenék a családi történeteim, eseményeim egy nagyobb szeletének megírása, inkább azon szándék kifejezése, hogy fennmaradjanak éltető példaként, tanulságként, konklúzióként, amelyeket abban a reményben viszek magammal, hogy talán nem csak nekem értékes. A traumatikus veszteségekkel pedig el kellett számolnom öngyógyító céllal is. De témaként a magam eredete mindig foglalkoztatott, így nincs mögöttes tartalma, hogy mindez most, életem derekán állt össze, mert korábban is megtörténhetett volna.
– Mennyire fontos önnek költőként is, hogy éppen lezárul egy világkorszak, és semmi nem lesz az, ami volt? Egyáltalán van valamiféle világvége érzése?
– Van, mégsem engedem el a csendes hitet és bizakodást, hogy nem állhat végérvényesen fejre minden. Attól, hogy költőként ez mostanában legfeljebb csak rejtett utalások szintjén foglalkoztat, a mindennapjaink még nyilvánvalóan hatnak rám, így tudat alatt a nemzedéki és természeti körforgások megverselése is mutathat arra, hogy a történelem kilengéseit, a kollektív őrület rendszeres korszakait is a visszabillenés, a normalitáshoz visszatérés szokta követni. Arra persze nincs válaszom, ez mikor, hogyan következhet be, félek is jósolni, mert az eltévelyedésekből mindig vérontás után tisztultunk meg, de groteszk módon az ember tökéletlenségében bízom, amellyel mindig belebukott életidegen eszméibe – hátha ez kudarcra ítéli a mai mainstream politika szerteágazó, globális tébolyát is.
– Jobban foglalkoztatja a múlt, mint a jelen vagy a jövő?
– Tény, hogy a múltból hozom magammal az idill üzenetét, amely a kötet egyik fő mondandója is, ám ha ez képes olyan fogódzót, megtartó erőt nyújtani, amilyet ábrázolni és magam számára is meglelni igyekeztem, akkor az hitem szerint a mára és a holnapra is útravalót ad, s nem válik struccpolitikává.
– Tulajdonképpen már elérte, amit mindig akart?
– Nem, dehogy. Igazán nem is voltak világmegváltó szándékaim soha, de így is meg-megtapasztaltam, milyen az, ha szembejön a valóság a privát életem és a hivatásom terén is. Ez formálódott végül derűs rezignációvá bennem, hogy elfogadjam és értékeljem, amit elértem, tudva bár, hogy minden lehetett volna sokkal több, szebb, jobb is. Persze az, hogy ismerem saját határaimat, nem jelenti azt, hogy olykor ne próbáltam volna azokat több-kevesebb sikerrel kitágítani, s ha adódna lehetőség, biztosan megpróbálnék ezután is átlépni a korlátaimon, még ha nem is mozgatok meg minden követ érte.
– Hány verse született Az artista estére hazamegy című, 2006-os első kötete megjelenése óta, és mi volt a mostani könyv szerkesztési elve?
– Nem túl sokat, százat sem, igaz, ez is lehetővé tett volna egy hamarabb megjelenő vagy épp terjedelmesebb, sokrétűbb művet, de csak egy széttartó, heterogén könyvbe lehetett volna beleerőszakolni minden meglévő verset. Az első kötet szerkezetétől eltérve így épp a korábbi közéleti-társadalmi témát szűrtem ki az egységes ív és a személyes hang érvényesülése érdekében. Így kerekedett ki múlt, jelen és jövő koherens egésszé, a veszteségektől a családtörténet és ezzel átfedésben a magyar történelem egy-egy részletén át eljutva az idill és a megtartó erő már említett üzenetéig, példázatáig, amelyek elkísértek idáig, hogy továbbadhassam őket.
– Amiket a vidéki életről ír, azokat a dolgokat régen igényes riportokban, dokumentumfilmekben örökítették meg, de manapság vidéki próza se nagyon van, minden Budapesten, Szegeden, vagy közelebbről meg nem nevezett városi környezetben történik, talán nem is érti ezeket, aki nem élt vidéken. Sőt a szerelők munkája se túl gyakran méltó költők-írók tollára. Önnek miért fontos, hogy legyen a versben elletőláda meg csőgörény, legyen benne vidéki tenyésztő és munkásruhás szaki?
– A valóságról, létező vagy létezett személyekről, történésekről, köznapi dolgoktól írok, benyomásaim a saját életemből, múltamból, közvetlen környezetemből származnak. Mindezt a leghitelesebben illusztrálni úgy tudom, ha megjelennek olyan eszközök is, amelyek ténylegesen a karaktereimhez kötődnek, legyenek akár legközelebbi családtagjaim – a kétkezi mester édesapám és a nyulakkal bíbelődő nagyapám –, akár a vízszerelőként szembejövő egykori helyi futballista. Az akkori Fót pedig főváros-közeliségével együtt is sokkal falusiasabb volt, mint korunk agglomerációs alvóvárosa, így voltaképpen az elletőláda akarta, hogy írjak róla, nem én.
– A versekből úgy érezhető, hogy a családi-baráti kapcsolatok a legfontosabbak az ön számára, vagy közrejátszik az is, hogy korunkban leginkább ezek vesztek el, és családi-baráti idillben van riasztóan nagy hiány?
– Ebből táplálkozom, máig ez ad éltető erőt. Őszinte költészetet művelek, a leírt szöveg nagyban azonos velem, még ha ódivatú, fundamentalista szemléletnek is tűnhet, amit közvetítek. Nekem ez a magától értetődő, innen tudok meríteni, tanító vagy térítő jelleg nélkül, ez a közeg a világom organikus kulisszája, így nem is tudok mást kifejezni, megrajzolni.
– Mi a szerepe a sportnak, különösen a focinak a verseiben?
– Közös emlékek, a játék öröme, a szurkolás izgalma, a győzelem mámora, a vereség letargiája – így vagy úgy, de társas élmény, a közösségi élet színtere, az összetartozás varázsa, katarzisa. Majdnem minden, olykor annál is több – kicsiben leképezi életünk megannyi szegmensét. S ha korosodva az ifjonti lelkesedés meg is kopott már, de helyi kiscsapataimért vagy a válogatottjaink, versenyzőink sikeréért szorítani így is identitásképző erő, a lokálpatriotizmus és magyarságom megélése.
– Mi teszi a brazil focit megverselendővé?
– Az apám emlékére íródott, Azt már nélkülem című vers is a közös élményekig nyúlik vissza. Az 1982-es világbajnokság volt az első sportdzsemborim – meg is jelenik egy másik darabban, hogy válogatottunk itt lőtt tíz gólt Salvadornak –, s persze édesapámmal néztük tévén; ő, nyilván Peléék korábbi hatására, a braziloknak szurkolt a magyarok kiesése után, így én is – s csalódtunk, hogy az a labdaművész csapat nem nyert vébét.
Ugyanakkor nem önmagában a futballjuk vagy a versben megénekelt, önnön sztárságával eltelt Neymar a kiindulópont, hanem a valós emlék, apám megérzése, hogy már nem fogja látni a riói olimpiát, ahol a brazilok első ötkarikás fociaranyukra hajtanak. Ezt az aranyérmet meg is szerezték, de már hat évvel a halála után, s az egyébként is hosszan elnyúló gyászhatás azonnal felidézte a korábbi epizódot. Ez a momentum, a brazil futball is lényeges díszlete tehát, de mégiscsak háttere mindannak, ami közös, fontos, lényegi – hiánynak és veszteségnek éppúgy, mint az emlékezésnek és az örök összekötő kapocsnak.
– Meglepő, hogy ebben a színes és mozgalmas, részletgazdag leltárban a szerelem nagyon kevés helyet kap, különösen, ha más 49 éves költők terméséhezhasonlítjuk. Nem érdekli önt a szerelem, vagy a szerelmet nem félti a lezárulástól?
–A megállapodottság, a közös révbe érés élménye vagy legalábbis érzete az, ami megfogalmazódik nálam. Ebben is azonos vagyok a verseimmel: benne élek egy negyedszázados, kisebb döccenőivel is kiegyensúlyozott, egymást szerető, tisztelő, megbecsülő házasságban, félig-meddig felnőtt gyerekekkel, más ennek az élethelyzetnek a számbavétele, mint egy fellobbanó szerelemnek. A Görögös hitvesi óda ennek direkt lenyomata – de ahol tengerpartról, a családfa asszonyairól vagy összefoglalóan a családról esikszó, ott van mindenütt kulisszaként a feleség, láthatatlanul, kimondatlanul, azonban természetes és megkerülhetetlen kereteként mindannak, ami az életem. Ha úgy akarjuk, ez is szerelmi líra, csak másabb – nem több, de nem is kevesebb.
– A prózavers jellegű költemények mellett a kötetben van időmértékes és dalszerű is, ahol nemcsak a nosztalgikus érzések, hanem más érzelmek is megjelennek. Ezek szerintem dalszövegként is megállnák a helyüket, de elég kevés van belőlük.
– Használom rendszeresen a formákat, rímeket, a kötetbeli arányuk közel azonos a hosszúversekkel, csupán a terjedelmük tér el. Mivel nagyrészt rövidebbek, így kisebbnek tűnik a szerepük, pedig a dallam, a szavak, szótagok összecsengetése ösztönösen bennem él, erre a kortárs költészetben talán már csak a mi nyelvünk képes. S ha zenei formációk fantáziát látnának bennük, megtisztelve érezném magamat.
– Mennyire ismerik önt költőként Fóton vagy Kisalagon? Vagy inkább mint helybélit, régi cimborát tartják számon?
– Mindig itt éltem, korábbról is sokan ismertek, így viszonylag közismert ma már az írásos és a kultúraszervezői munkásságom is. A verseimen túl több egykori helyi újság munkatársaként is tudnak rólam, ebben a minőségemben helyi sporttörténettel is foglalkoztam, így máig gyakran megkeresnek adatokért, archív anyagokért. Mondhatni, van érdeklődés irántam, még ha szépirodalmi téren nem is tömegesen, de ez már a lakhelyemen túlmutató jelenség.
– Mik a további tervei? Vannak-e új témák, új utak, új versek, vagy van még folytatnivaló az eddigiekhez kapcsolódóan?
– Több kiforratlan ötletem van, s a fel-felbukkanó új versekről sem tudom még, utórezgések-e még, vagy már valami új előfutárai. A közéleti szövegeket is illene leporolni, összehangolni jelenlegi világlátásommal és a közben történt változásokkal – de erősen átgondolandó, milyen formában és szellemben folytatható a markánsabb tematika. A családi sztorikat kisprózában szeretném újraértelmezni, anekdotázva, mégis kellő mélységekkel, ám ehhez több idő szükséges. S van sok könyvrecenzióim, írói tanulmányom, nagyinterjúm: ha a szerkesztési módot kitalálom, ebből lehetne leghamarabb új könyv.