Florian Zellert elsősorban mint Az apa című kétszeres Oscar-díjas film (2020) alapművének és adaptált forgatókönyvének szerzőjét, illetve rendezőjét ismerik Magyarországon. Az apa című regény és film az első része egy trilógiának, amelynek második darabja A fiú sorsa (2022) című regény és film, a harmadik rész pedig Az anya című regény, amelyet egyelőre még nem gyúrt filmmé a zseniális francia szerző.
Olt Tamás, a Karinthy Színház igazgatója és Váradi R. Szabolcs viszont magyarra fordította, és színpadra alkalmazta a két előző történetnél nem kevésbé fájó élethelyzetet feldolgozó regényt. A darabot anyák napja táján Marosvásárhelyen mutatta be erdélyi színészekkel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, egy másik előadáson pedig a Karinthy Színház színészei előadásában is láthatta az ottani közönség.
A hétvégén mindkét produkciót Budapesten mutatják be: augusztus 31-én a marosvásárhelyi előadás, szeptember elsején pedig a budapesti tekinthető meg a Karinthy Színházban.
Mindkét produkció rendezője az üzbég Talbat Batalov, és mindkettőben Bokor Barna alakítja Pierre-t, a férjet.
Akik látták Az apa című filmet – Anthony Hopkinsszal a főszerepben –, ők már Az anya című darab főhősével is találkoztak, hiszen ő Anne (Olivia Colman), a címszereplő lánya, akit szombaton Béres Ildikó, vasárnap pedig Nagy-Kálózy Eszter alakít. A Kossuth– és Jászai Mari-díjas színésznővel arról a fájdalomról beszélgettünk, amelyet minden anya átél, amikor kirepülnek a gyerekek.
– Minden olyan szerepünk elvesztésébe „belehalunk” többé-kevésbé, amikkel mélyen azonosulunk, összeforrunk. Ez derül ki Zeller trilógiájának két előző darabjából is: Az apa az intellektusával azonosult, de a film végére már nem ért semmit maga körül, a fiú a szülei válásával, apja új családalapításával szintén szerepet veszít, és nem akar így élni. A trilógia záró darabjában az anya szerepe is lezárul, amikor a gyerekeinek már nincs szükségük rá…
– Igen, a darab arról szól, hogy mi történik egy anyával, akinek kirepülnek a gyerekei. Hirtelen az derül ki számára, hogy már semmire sem alkalmas, senkinek sincs már rá szüksége, és még csak fel sem hívják. Így látja az anya. Pedig ez természetes folyamat, hiszen a gyerekek elkezdik élni a saját, önálló életüket. De az anya egész nap arra vár, hogy hazajöjjön a fia, vagy csak felhívja. Hogy ugyanúgy az élete része legyen, mint korábban. Mert addig a róluk való gondoskodás töltötte ki az idejét, és így az értelme veszik el a létezésének. A kérdés, hogy ezt a magányérzést, ezt az űrt tudja-e pótolni valami mással.
– A trilógia előző két része lényegében tragédiával zárult, de vajon az anya számára sincs kiút a veszteségből és a fájdalomból?
– Úgy gondolom, talán egy pici fény ebben a történetben feldereng. Bár az utolsó mondatai, hogy mi végre volt ez az egész, miért kellett mindez, ha ilyen fájdalmas az elengedés, és utána nincs megoldás, nem éppen a reményt fejezik ki. De akkor azt is kérdezhetnénk, hogy mi végre van az élet, ha úgyis véget ér. Megéri állandóan csak küzdeni, ha úgyis egy nap megszűnik? Anne mellett ott van a férje. Van segítsége, ha ezt a segítséget el tudja fogadni.
– A saját drámájával, a veszteségével szerintem az ember mindig csak maga tud megküzdeni, és ebben az értelemben magányosak vagyunk mind. De Anne-nak ezek szerint legalább még van működő emberi kapcsolata, nem úgy, mint az első részben az apjának, akinek hiába akarnak segíteni többen is, már nem tudja felvenni a fonalat, és teljesen befordul.
– Az anya is befordul, de mégis van egy pont, amikor elviszik egy kórházba, mert annyira magába zuhan, hogy segítségre van szüksége. És ott, akkor vannak tiszta pillanatai, el tudom képzelni, hogy ezen a fájdalmas időszakon túl tud lépni. Talán talál magának valami hobbit, valamit, amibe kapaszkodni tud.
– A költők, drámaírók, filozófusok és teológusok is ugyanezt kérdezik a műveikben évezredek óta, amit itt most egy családanya kérdez, és erre óhatatlanul kell valamit felelnie a színésznek, aki a szereppel foglalkozik, és a nézőnek is, aki tanúja lehet ezeknek a pillanatoknak a színpadon.
– Ha szerencsések vagyunk, rengeteg boldog pillanatot élhetünk meg az életünk során. És ezek a nehezebb időszakokon át tudnak segíteni. Nekem is vannak felnőtt gyermekeim. De mellettük ott volt a hivatásom, mindig volt feladatom. Mégis, amikor kirepültek, volt a napnak olyan időszaka, amivel nem tudtam mit kezdeni, olyan üres volt. Már nem kellett őket edzésre vinnem, már nem kellett mosnom rájuk, nem kellett ebédet készítenem. Meg kellett tanulnom más adagokat főzni. Azóta ezek az üres pillanatok megtöltődtek, de értem ezt az „ürességet”.
– Florian Zeller nagyon plasztikusan ábrázolja a veszteségei miatt magányosan szenvedő, kisodródó embert. Éppen azt mutatja meg, amit a fájdalmából nem láthat, és nem nagyon érthet, nem nagyon érezhet még a környezete sem.
– Igen. Az anya tízszer felhívja egy nap a felnőtt gyerekeit, de ők élik a saját életüket. Emlékszem, amikor a testvéremmel elhagytuk a szülői házat, mi ráadásul egy másik városba költöztünk, nem voltak még mobiltelefonok, de azért egy nap egyszer bejelentkeztünk, hogy halljanak rólunk, hogy tudják, minden rendben van. De ha mégsem sikerült, nem történt tragédia. Fogalmam sincs, hogy akkor ők ezt hogyan élték meg. De volt az egészben valami természetes. Ha egy gyereket naponta tízszer hívogatnak, az azt jelenti, hogy nem tudják és nem is akarják elengedni őt.
– A Marosvásárhelyi Televízió készített egy beharangozót az ottani előadásokhoz, és abban többek közt arról is beszéltek a színészek, hogy Talbat Batalov modern rendező. Mit jelent ez?
– Azt hiszem, izgalmas előadást hozott létre szcenikailag és játékstílusában is. Nem realista térben zajlik az előadás, van valami elemeltség a képi világában. Ezzel hangsúlyozza a darab abszurd jeleneteit. Sok-sok hangeffektet használ, ezekkel azt a diszharmóniát jelzi, ami a főszereplő fejében van.
Objektum doboz
– Gyakori, hogy egy darabban vagy egy filmben valamilyen lelki zavarral küzdő, jelen esetben bipoláris személyiséget kell megformálnia a színésznek. Ön miért érzi fontosnak az ilyen típusú szerepet?
– A magány borzalmas lehet, és egyre jobban elszigetel a külvilágtól, az ember már szinte nem is tud különbséget tenni a valóság és a fejben megélt dolgok között. Az az érzés, hogy ezzel más is küzd, hogy nem vagyunk egyedi esetek, hogy ez egy létező probléma, az igen, tud segíteni. Ezt a magányosságot tudja talán oldani. És a felnőtt gyerekeknek is lesz elképzelésük arról, hogy mit élhet át egy anya.
– Anthony Hopkins hatalmasat alakított, és Oscar-díjat kapott az apa megformálásáért, az Anne-t játszó Olivia Colmant is Oscarra jelölték. Gondolom, az öné is egy jó szerep.
– Nagyon jó darab, nagyon jó szerepek. Mindegyik. Mélyen rajzolja meg egy depresszióval küzdő nő minden pillanatát. Egy hétköznapinak tűnő érzésről beszél, amit minden nő átél, akinek gyereke van, de valószínűleg mindenki másképp. És lehetnek olyan szélsőséges reakciók is, mint az anyáé.
– Hogyan fogadták Marosvásárhelyen a produkciót?
– Azt hiszem, megérinti az embereket a darab. A stílusáról azt írja a szerző, hogy fekete komédia. Az anya fejében játszódik szinte az egész előadás. És a képzelet nagyon szélsőséges tud lenni, sok abszurd jelenettel. Ettől megszületik a mű humora, ezáltal még emberibbé válik, sokkal inkább tudunk azonosulni vele.
