Este kilenc óra felé már elfáradok a szellemi munkában és ekkor, hogy „lenullázzam” az agyamat, az interneten keresgélek általában ismerős dolgokat, főleg zene területén, az „én időmből” vagyis az ötvenes-hatvanas évek zeneirodalmából, olyanokat, amelyek annak idején tetszettek, örökzöldek, és nem igényel semmilyen szellemi erőfeszítést hallgatni őket, sőt megnyugtatóak, kikapcsolnak a napi rutinból. Ám ilyenkor az is előfordul, hogy kíváncsi leszek a zeneszerzőre, mert általában csak az énekest ismerjük, ami nagy igazságtalanság, és hát a szövegíróra is, na meg az egész mű keletkezésére. E kíváncsiság az ismeretek egymásba fonódó láncolatát adja, elindulok választ keresni egy kérdésre és a válaszban olyan újabb utalásokat találok, amelyeknek szintén érdemes utána keresni. Így keresgéltem a minap és hagytam, hogy az internet vezessen újabb és újabb dalokon keresztül „az én időmből”, míg csak elő nem bukkant Marlene Dietrich által előadott híres dal, a Where have all the flowers gone, vagyis magyarul Hova tűnt a sok virág? Mint tudjuk a lányok leszedték a virágot, majd férjhez mentek, a férjek katonák lettek és háborúba mentek, végül meghaltak és a sírjukon újból nőtt a virág. E körkörös eseménysor az orosz-ukrán háború miatt nagyon is aktuális lett. De amiért említem, az az, hogy a zeneszerző Pete Seeger egy Koloda-duda nevű ukrán dalból vette a szövegét, amit Solohov Csendes Don című művében olvasott, vagyis a dal gyökerei Ukrajnához vezetnek.
Ha emlékszünk még a kötelező olvasmányokra, Solohov regénye az első világháború és az oroszországi polgárháború során játszódik és egy doni kozák közösség és azon belül a főszereplő, Grigoríj Meljehov sorsát kíséri végig. A dalt altatóként Darija Meljehova (Grigorij testvérének felesége) énekli gyermekének. Ebben a dalban van az ismétlődő kérdés, hogy hol vannak a, hol vannak, és a végül a lányok férjhez mennek, a férjek, a kozákok pedig elmennek a háborúba. A Koloda-duda egy melankolikus altatódal. Pete Seeger nem is innen, hanem egy ír dalból vette át a melódiát és állította össze a saját kompozícióját, mint azt maga egy interjúban elmondja. Később a dal még kiegészítésre került és körkörössé vált, miután a katonák sírjait elborítják a virágok. A dalt a The New Statesmen a világ 20 legjelentősebb politikai dala közé sorolta és méltán. Hogy mennyire aktuális, mutatja, hogy a Financial Times is foglalkozott vele, nem sokkal az orosz-ukrán háború kitörése után.
De amivel a nemzetközi sajtóban nem nagyon foglalkoznak az a dal refrénként visszatérő kérdése, hogy „When will they ever learn? (Mikor tanulják már meg valaha?), vagy a magyar változatban: Ó, mondd, ki érti ezt? Talán sokan emlékezünk két nagyszerű szovjet filmre a Mihail Kalatozov rendezte Szállnak a darvakra és a Szergej Bondarcsuk rendezte Emberi sorsra. A filmek egy-egy ember, vagy család tragédiáját mutatják be a második világháború során, és most képzeljük el, hogy mindaz, amit a filmekben láttunk és könnyeket csalt a szemünkbe, százezerszeresen játszódik le a valóságban, az orosz-ukrán háborúban. És feltehetjük a kérdést, hogy miért és ki érti ezt?
Az ukránok évszázados vágya és harcai, hogy önálló független állam legyenek teljesen méltányolható és támogatható, ám részben a saját hibájukból, részben erőteljes külső beavatkozások nyomán a hanyatlóban lévő, de a világot még uralni akaró Nyugat és a megerősödő Kelet közötti hatalmi harc ütközőzónájába kerültek. Akik végigkövették az elmúlt évtizedek politikai változásait, azok számára világos kell, hogy legyen, hogy a háború oka a NATO terjeszkedése. A NATO annak ellenére terjeszkedik, hogy amikor az oroszok kivonták csapataikat Kelet-Németországból James Baker, amerikai külügyminiszter, megígérte, hogy a NATO egy centimétert sem fog keletre mozdulni. Amerika héjái azonban le akarták aratni hidegháborús győzelmük gyümölcseit. Még folytak az orosz csapatkivonásokról szóló tárgyalások, amikor már Charles Krauthammer, az amerikai megmondó emberek egyike, a Foreign Affairsban kifejtette, hogy most évtizedekig az Egyesült Államok által uralt egypólusú világrend következik, amelyben Amerika feladata, hogy szégyenérzet nélkül fektesse le a világrend szabályait és kényszerítse ki annak betartását.
Amikor a Szovjetunió 1991 végén összeomlott, a NATO elvesztette elsődleges célját, hogy elrettentse a Vörös Hadsereget a régió lerohanásától és korántsem volt nyilvánvaló, hogy a transzatlanti szövetség Közép- és Kelet-Európa irányába terjeszkedik. George H. W. Bush igyekezett megőrizni a NATO-t, de nem próbálta meg kibővíteni. Clinton sem tervezte a NATO bővítését, amikor 1993-ban hivatalba lépett, sőt az Oroszországgal való együttműködést helyezte előtérbe. Végül azonban a NATO kiterjesztésében érdekelt erők meggyőzték az elnököt és a közvéleményt a bővítés szükségességéről. A bővítést pártolók részben azzal érveltek, hogy a NATO kibővítése lehetővé tenné az Egyesült Államok számára, hogy tartósan az első számú katonai hatalom maradjon Európában. Egy másik érv az volt, hogy a Közép-Európában keletkezett hatalmi vákuumot előbb-utóbb betölti valaki, és legjobb az, ha ez a valaki az Egyesült Államok. Végül az is nyomott a latba, hogy a cseh, a magyar és a lengyel nagykövet a Fehér Házzal együttműködve beutazta az Egyesült Államokat, hogy kampányoljon a bővítés szenátusi jóváhagyásért. A bővítést, előrelátva a várható következményeket, sokan ellenezték, akik közül kiemelhető George Kennan, valamikori moszkvai nagykövet, a hidegháború ideológusa, egyben a Marshall-terv kezdeményezője, aki tragikus tévedésnek minősítette a NATO bővítését.
Az oroszok tiltakozva ugyan, de tűrték a NATO közép-európai terjeszkedését, mert nem is nagyon tehettek volna mást. Ukrajna NATO-tagsága azonban már a vörös vonal volt számukra. Ezt jól érzékelték az Európai Gazdasági Közösség alapító országai is, akik a 2008. évi bukaresti csúcsértekezleten (Magyarországgal együtt) meg akarták akadályozni Ukrajna NATO-meghívását, végül azonban meghajoltak az angolszász, lengyel és balti akarat előtt.
Ukrajna igen vegyes lakosságának kétharmada szintén elutasította a NATO-tagságot, és olyan vezetőik, mint Leonyid Kucsma, vagy Viktor Janukovics ukrán elnökök világosan látták, hogy Ukrajna nemzeti érdeke az Oroszországgal való jó viszony. Kucsma szerint: „Ukrajna történelmileg az euroázsiai kulturális és gazdasági tér része. Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei most a volt Szovjetunió e területére összpontosulnak. Hagyományos tudományos, kulturális és családi kötelékek is összekötnek bennünket a Szovjetunió egykori köztársaságaival”. A változást az ukrán szélsőjobboldal által végrehajtott 2014-es Majdan téri „forradalom” és az amerikaiak által összeállított kormány hozta meg, amely egyértelműen állást foglalt Ukrajna NATO-tagsága mellett.
A háborút többször is meg lehetett volna állítani, így 2015-ben a Minszki egyezménnyel, amelyről Angela Merkel utólag, azt mondta, hogy annak csak időhúzás volt a célja Ukrajna felfegyverzése érdekében. 2022-ben is volt esély az ellenségeskedés beszüntetésére, de a török közvetítéssel létrejött alkut Boris Johnson brit miniszterelnök személyében a Nyugat megakadályozta.
Visszatérve a dalban feltett kérdésre, hogy ki érti ezt, mondhatjuk válaszul, hogy értjük, mert világos, hogy a nyugati terjeszkedés beleütközött a keleti ellenállásba. Elfogadni azonban mégsem tudjuk, hogy Ukrajna NATO-tagsága megérjen fiatal életek százezreinek feláldozását, akiknek sírját, ahogy a dal mondja, elborítja a virág. És ez a virágszőnyeg még sokáig növekedhet, ha nem tudunk tenni ellene valamit.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
