Angela Merkel kancellár korábban, 2020 elején éppen Dél-Afrikában járt, hogy a Németország számára oly fontos gazdasági partnerrel leboltozza a soron következő üzleteket. Gázerőművek építését és a megújuló energiaforrások bővítését ígérte be az új elnöknek, bár az afrikaiak ezekért nem lelkesedtek különösebben. Cserébe nem kért semmit, csak amit mindig kérni szoktak a támogatásért: a politikai befolyást. Ott érte őt a demokrácia sötét napja, az a nap, amelyen a „CDU szakított értékeivel és meggyőződésével”. Nem is tudott másra gondolni a kancellárasszony, csak Türingiára, ahol a fegyelmezetlen párttagok elfelejtették a párt és a német demokrácia első szabályát, hogy az AfD-vel soha, semmilyen körülmények között nem szabad együttműködni. Akkor sem, ha a választók mást gondolnak erről.
Megbocsáthatatlan vétek a türingiai miniszterelnöki voksolás, egy percig sem maradhat így, az eredményt törölni kell! – adta ki az ukázt Angela Merkel. Nem volt ebben semmi rendkívüli, ugyanis, ha valami nem egyezett a meggyőződésével, ha valamiről mást gondolt, mint amit a demokratikus játékszabályok diktáltak, azt ő egy tollvonással mindig felülírta. Így volt ez a Willkommenskulturral, az atomerőművek leállításával és még sok egyéb önhatalmú döntésével. A németek mégis szerették, nekem legalább is úgy tűnt, és irigyeltem őket ezért. A választási plakátokról kissé félszeg anyai mosollyal nézett népére, a nép pedig hitt neki, és behúzta neve mellé, amíg csak lehetett az x-et. Nem zavarta őket a „Mutti” igénytelen megjelenése, legalább jobban tudtak vele azonosulni. Wir schaffen es, mondta, és úgy tűnt valóban, hogy az endékában szocializálódott lelkészlánynak az ifjúkommunisták világában edzett hite semmiben nem ismer akadályt. Átgázolt mindenen és mindenkin, az első férjén, akinek a nevét a mai napig viseli, Kohl kancelláron, akinek politikai karrierjét köszönhette és átgázolt valamennyi potenciális ellenfelén. Soha senki nem szegült vele szembe, nem gúnyolták a külseje miatt, puritánságáról legendákat szőtt a propaganda. Kicsusszant mindenből, mint a hal.
A demokrácia sötét napja a mai, mondta Fokvárosban, és azonnal üzent Türingiába: a választást meg kell semmisíteni. A problémát huszonnégy óra alatt megoldották – pestiesen szólva – okosban, demokratikusan, jogállamhoz illő módon. Ezért aztán az AfD feljelentette Merkelt az Alkotmánybíróságnál a pártok esélyegyenlőséghez való jogának megsértése miatt. Ugyanis kancellárként nem szólhatott volna bele a párt ügyeibe, arra ott volt a CDU új elnöke, a kimondhatatlan nevű Annegret Kramp-Karrenbauer. A per arról szólt, hogy Merkel pártpolitikusként vagy kancellárként nyilatkozott-e és sérült-e Németország nemzetközi tekintélye. Az ítélet szerint természetesen nem sérült és a kancellárasszony sem követett el semmilyen alkotmánysértést. Mondjuk, erre az ítéletre több mint két évet kellett várni. A független Alkotmánybíróság megvárta, amíg Merkel visszavonul a politikai élettől, hogy minden korábbi tette konzekvencia nélkül maradhasson, és mentesüljön a jogi felelősségre vonás alól. Az is elfelejtődött, hogy az első tárgyalás előtti héten biztos, ami biztos, az Alkotmánybíróság mindkét szenátusát vacsorán látta vendégül a kancelláriai hivatalban. Magyarul: korrumpálta a megvesztegethetetlen testületet.
De mi is volt ez a sötét nap, a demokrácia sötét napja? Annyi történt csupán, hogy a türingiai demokratikus választások után jó három hónappal még mindig nem volt kormánya a tartománynak. Harmadszorra futottak neki a kormányfő megválasztásnak a képviselők, mert a baloldali koalíciónak nem volt meg az abszolút többsége. A harmadik fordulóban a mindössze öt mandátummal bíró szabaddemokraták állítottak jelöltet, aki a CDU-nak is elfogadható volt. De nemcsak a CDU, hanem az AfD 18 képviselője is rá szavazott. Ez volt a botránykő. Mert mint tudjuk, a náci, fasiszta etc. AfD-vel nem bútorozunk össze.
A megválasztott miniszterelnök, Thomas Kemmerich másnap magától lemondott hivataláról. Minden nyomásgyakorlás nélkül, mert magától rájött arra, hogy nincs és nem is lesz többsége a tartományi parlamentben. Csak telefonon fenyegették meg, feleségét mocskos módon szidalmazták, a gyerekeit rendőröknek kellett iskolába kísérniük, házát biztonsági őrök védték az antifasiszták támadása ellen. A szabaddemokrata politikusokkal szemben Németországszerte felcsapott a gyűlölet, atrocitások, fenyegetések, fizikai bántalmazások érték őket, mert jelöltjüket, Kemmerichet a nácinak minősített AfD-képviselők szavazataival választották meg Türingia miniszterelnökének. A merkeli mondatot sajátosan értelmezte a szélsőbaloldal.
A történetet emlékeztetőül meséltem el, mert szeptember elsején újra választások lesznek Türingiában és Szászországban. Mintha laborkísérlet lenne, a politikai tekintet ide fókuszál. A szövetségi úgynevezett Bundestag-választások közti négyéves időszakot, hogy ne teljen unalmasan az idő, tartományi választásokkal szabdalják, pezsdítik. Ne csak a közvéleménykutatók unalmas számaiból tudjuk meg, hogyan áll a német politikai paletta!
Az előrejelzések szerint most úgy néz ki, változnak a színek. A Németországot irányító jelzőlámpából immár csak a piros áll, szimbolikusan jelezve, hogy az ország megrekedt valahol. A három kormánypártból kettő levitézlett, a sárga szabaddemokraták jelöltet sem igen tudnak állítani, a zöldek meg az endékában sosem rúgtak labdába. A szocialistákkal együtt 11-14 százalék körül mozognak keleten, országos szinten a szavazatok alig egyharmadát tudnák bezsebelni. És ők irányítják lassan három éve Németországot, volt idejük megmutatni, mennyit érnek.
Elpártolt szavazóik keleten vagy jobbra vagy balra mozdultak el. A középhez képest mindkettő a paletta szélén van, de közülük csak az AfD számít szélsőségesnek, Sahra Wagenknecht pártját, a BSW-t még nem kezdték ki a balosok, hiszen közülük való. Sok híve akad, mert nő, mert csinos, mert okos és hiteles is, ami a politikában ritka tulajdonság. A baloldali pártok közül (SPD, Linke, BSW) ő hozza a legtöbb szavazatot, de összeszámolva őket ez a szászoknál együtt 25, Türingiában 40 százalékra lenne elég. A jobboldalt az AfD egyedül uralja, a felmérések szerint stabil 30-32 százalékkal. A mérleg nyelve a CDU lehetne, de ők öt éve még azt mondták, hogy sem ezzel a jobboldallal, sem azzal (Linke) a baloldallal nem hajlandóak együttműködni. Most nyilatkozatokból úgy tűnik, Wagenknecht pártja szalonképes lenne nekik.
A solingeni késelés befolyásolhatja a választást, a migrációt támogató pártok – az AfD-t leszámítva mind ilyen – szavazatokat veszíthetnek. Hiába próbálnak most a finisben hangzatos szólamokkal az eszetlen befogadás politikától elhatárolódni és megoldásokat ígérni, ha idáig nem tették ezt meg. Az is lehet, hogy a migrációellenes eddigi hallgatagok most végre az urnákhoz járulnak és szavaznak a tarthatatlan állapotok ellen. Arra szavaznak, aki a közbiztonság és az életszínvonal javítását ígéri, és ez megoldhatja a háromszor egyharmados eloszlás patthelyzetét.
Izgalmas lesz, na nem a befutó, mert az AfD győzelmét borítékolni lehet, hanem a politikai sakkjátszma a választások után. Mint öt évvel ezelőtt. Kész szerencse, hogy a mostani kancellárnak nincs tekintélye sem a pártjában, sem a kormányában.
A szerző történész
