A rutinos filmrajongó már tudja, hogy egy külföldi film magyar címét sosem szabad komolyan venni, hanem utána kell nézni az eredetinek. Egy olyan film esetében, amely minimál eszközökkel dolgozik, tehát mindennek, ami benne van, különleges jelentősége van, ez nagyon is fontos. Lanthimos filmjének eredeti és jól értelmezhető címe: A kedvesség fajtái. ( Kinds of Kindness).
Igen, erről szól a film, hogy sokkal kevésbé bírjuk kedvesség, elfogadás, megerősítés nélkül, mint szeretnénk hinni magunkró. De nem kell kevésbé bírnunk, csak jobban kellene tudnunk, hogy milyenek vagyunk magunkkal és egymással, és hogy tényleg ilyenek akarunk-e maradni, vagy sem.
Az első történet főhőse Robert Fletcher (Jesse Plemons) egy multicég ígéretes, előléptetés előtt álló középvezetője, aki az elmúlt években elegáns házat és autót kapott a cégétől, és hozzá még időről időre olyan meglepetés ajándékokat, mint például Airton Senna megégett sisakja, vagy John McEnroe eltört teniszütője, amelyekből kétségek nélkül érzi, hogy a cégénél szeretik, megbecsülik, odafigyelnek rá. Robert örül a legutóbbi ajándéknak, és vele örül kínai felesége (Hong Cheu).
Csakhogy egy nap Robert Raymundtól (Willem Dafoe), nyájas és közvetlen nagyfőnökétől olyan megbízást kap, hogy az autójával karambolozzon, és ő maga is, meg a másik autós is sérüljön meg. Robertnek ez nem megy, hiába nyugtatgatja Raymund, hogy a másik autós beleegyezett abba, ami történni fog.
Robert kegyvesztett lesz, elindul a lejtőn lefelé, magára marad. Házából nem csak az eltört teniszütő, hanem a felesége is eltűnik. Próbál új kapcsolatot kezdeni, de ehhez meg kell sebesítenie magát, és szívet tépően bőgnie, meg fogadkoznia, hogy magatehetetlen és nincs senkije, és így aztán lesz is barátnője (Emma Stone), és míg a végkifejlethez érünk, van min rágódnunk.
Az alkotók azt írták erről a történetről, hogy egy olyan férfiról szól, akinek nincs szabad választása. De ha ez így van, akkor nem csoda, hogy a nők többsége úgy érzi, hogy a férfiak kiismerhetetlenek számukra.
Az is elgondolkodtató, hogy teljesen más fajta ösztönösség és másfajta múltbeli tapasztalat mondatja azt a férfival, hogy nem üti el a másikat, és nem lesz szándékosan sebesült, mint ami alapján a nő gondolkodás nélkül megteszi, amit a férfi nem.
A második történetben Jesse Plemons rendőr, akinek tengerbiológus felesége (Emma Stone) a csodával határos módon megmenekül egy tengeri viharból, miután eltöltött néhány nehéz napot egy lakatlan szigeten.
A nő megváltozik az átélt határhelyzet és egy különös álom hatására, a férfi ettől összezavarodik, és az a kérdés, mit lehet ilyenkor tenni? Nem csak az az iszonyú és persze nevetséges, hogy milyen áron lehet megmenteni ezt a házasságot, hanem hogy a feleség még azt a bolond kutyás álmát, amit a lakatlan szigeten álmodott, sem mesélheti el a férjének, hanem csak valaki másnak.
A harmadik történet szereplői szektatagok: Emma Stone és Jesse Plemons. A szekta vezetőivel ( Willem Dafoe és HongCheu) kötelező szexuális életet élniük, ez számít tisztaságnak, meg a teljes bambaság. Az, hogy a főhősnő időnként visszalopódzik a férjéhez és a lányához, annyira nem, hogy kiutálják a szektából, hiába könyörög, hogy hozzájuk akar tartozni.
Objektum doboz
De álmodik valamit, hogy egy szinkronúszónő vagy egy ikerpár egyik tagja megmenti egy halálos veszedelemből, és tudja, hogy ez valami szép és tiszta dolog, és igazabb, mint amit a szektában valaha is látott és hallott. Elindul a barátjával, hogy megtalálják az álombeli nőt (Margaret Qualley), de ez nem az a film, ahol jó és felemelő véget érnek a dolgok, itt csak a tragikomédia és Emma Stone csúfondáros arca vár ránk.
Van min rágódni a film kapcsán az evolúcióval és a napi dolgainkkal kapcsolatban, meg azzal, hogy ebből így hogy lesz túlélés, meg jövő az emberiségnek, ha nekünk már az is túl sok, amikor a párunk kicsit kilép a komfortzónájából, kicsit erősebb lesz, kicsit másmilyenebb, és ha már azért is ölünk, mert nem mindennap simogatják meg a buksinkat.
De közben meg azt szeretnénk, hogy mi, nézők is olyan jól szórakozzunk ezen a filmen, mint Willem Dafoe és Emma Stone. Az alkotók sokat tesznek azért, hogy a néző folyamatosan kényelmetlenül érezze magát a történeteket követve, de mégsem lehetetlen, hogy azért jól érezzük magunkat.
Willem Dafoe, aki megszabadult az évtizedeken át alakított rettenthetetlen hős és antihős szerepektől, most boldogan játszik végletesen reflektálatlan figurákat.
Bárgyú vagy éppen meglepően nyájas pofákat vág, mint aki még soha nem nézett tükörbe, talányosan béna nadrágokat hord: szétült halászgatyát vagy hosszú, ámde koszlott, és nem is biztos, hogy rendesen begombolt alsógatyát(?), meg boka fölött harangozó trapézgatyát, mely utóbbiért gyerekkorunkban garantált és hangos kicsúfolás járt, és mindehhez még ott van a hülyejárása is, amellyel bőven meghaladja a Monty Python ez irányú törekvéseit, mert közben felsőtesttel és hajdobálással is rádolgozik, és ez így már tényleg nagyon röhejes.
Lenyűgözve bámuljuk, hogy ezt mind direkt csinálja? Biztos, hogy igen, mert már a Szegény párákban is voltak ilyen dolgai.
És ha már a röhejességnél tartunk, ahogy a harmadik részben Emma Stone elindul a nagy kalandra a lila autóján, mint egy tébolyult tanulóvezető, és egyben Knightrider paródia, azért azt is nehéz komoly arccal követni.
Cannes-ban Jesse Plemons – neki is van hülyejárása a filmben – a legjobb férfialakítás díját nyerte el méltán: nem is csupán három karaktert ábrázolt, hanem mindegyiken belül többet. Sose fogjuk megtudni, hányféle arca lehet, mert pillanatról pillanatra is tud végletesen változni, és elhisszük neki, hogy van ilyen az életben.
A filmet, amely már több jelentős nemzetközi fesztiválon bemutatkozott, szeptember elején a Miskolci Cinefest Nemzetközi Filmfesztiválon láthatja a magyar közönség, majd szeptember 19-től a hazai mozik is vetítik.
A kegyelem fajtái – Kinds of Kindness – 2024
Ír-angol filmdráma – vígjáték – 168 perc
Rendezte: Yorgos Lanthimos
9/10
