„Még Tutu is lógatja az orrát, erre ő sem számított” – jegyezte meg kissé gunyorosan Futó Dezső, a kiváló nemzeti demokrata politikus, amikor megérkeztek a választás első eredményei 1947 augusztus harmincegyedikének éjszakáján. A szélsőballal kokettáló Ortutay Gyula a Független Kisgazdapárt döbbenetes vereségére reagált. Az FKGP ugyanis az 1945-ös ötvenhét százalékról tizenöt százalék alá zuhant. Rákosi Mátyás viszont elégedettnek tűnt: „Én meg voltam győződve, hogy 25 százalék fölé emelkedünk” – nyilatkozta. És tényleg! Addig-addig tribliztek – trükköztek –, hogy a végén kijött a huszonöt százalék. Sőt!
De kezdjük az elejéről. 1947 tavaszán úgy tűnt, hogy jogilag helyreáll Magyarország szuverenitása. Aláírták a Párizsi békeszerződést, amely tartalmazta a megszállás befejeződését. Rosszabb határokat kaptunk, mint Trianonban, hatalmas összegben kellett „jóvátételi” árut szállítanunk a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehszlovákiának, de jogilag a szuverenitás helyreállt (volna). A békeszerződés ugyan tartalmazta, hogy Magyarországon maradhatnak szovjet csapatok, de csak az Ausztriába menő utánpótlási vonalak biztosítására. A legtöbben abban bíztak, hogy az osztrák kérdés hamar megoldódik. Moszkvában és a Magyar Kommunista Párt vezérkarában úgy gondolták, veszélyes lenne, ha helyreállna a szuverenitás, és a magyar parlamentben jelentős polgári-nemzeti-keresztény-demokrata többség maradna. Ráadásul ott voltak még a szociáldemokraták is, akikben Sztálin és Rákosi egy pillanatig sem bízott, őket is ellenségnek tekintették. A 17 százalékos kommunista frakció – kiegészülve néhány kriptokommunistával – soványka esélyt jelentett Rákosiék számára.
Ezért döntöttek úgy, hogy az 1945-ben kvázi demokratikusan választott Nemzetgyűlést még a szuverenitás helyreállása előtt likvidálni kell. Ehhez megteremtették az előfeltételeket: „hatalmas fasiszta köztársaságellenes összeesküvést” kreáltak az ÁVÓ-n és a Népbíróságon, amelybe belekeverték a kisgazdapárt vezetőit, magát a miniszterelnököt is.
A megszállók által fedezett politikai rendőrség (ÁVO és KATPOL), amelyekre lényegében nem volt hatása a kormánynak, egyre fokozta a nemzet terrorizálását. Állandó tüntetések, verekedések, káosz jellemezte a közállapotokat, az ellenzéki sajtót elnémították, a Magyar Szabadság Pártot – szélsőjobboldalinak bélyegezve – likvidálták, s végül a szélsőbal elérte a Nemzetgyűlés feloszlatását. Mandátuma egyébként 1949 novemberéig szólt volna. Mindez Moszkvából nézve illeszkedett a hidegháború kezdetéhez, hiszen a Truman-elv meghirdetésével a második világháborúban szövetséges Egyesült Államok és Szovjetunió végzetesen szembe fordult egymással. Moszkva tehát a saját területének tekintett Magyarországon meg kívánta szüntetni az a „rendetlenséget”, hogy a magyar választópolgárok a kommunistáknak nem egészen tizenhét százalékot szavaztak csupán. De hol volt a garancia, hogy az újabb választásokon megszületik a Moszkvának tetsző eredmény? Rákosi kommunistáinak teljesítményében, programjában? Aligha, és ezzel Moszkvában is tisztában voltak.
Ezért szabad kezet adtak az ötödik hadoszlopuknak, hogy minden lehetséges eszközzel érjék el a (Szélső) Baloldali Blokk abszolút többségét a parlamentben. Ezért „megrostálták” a névjegyzéket és jogtalanul kizárták (vagy „kifelejtették”) a választópolgárok 10-12 százalékát. Kiket zártak ki? Akikről feltételezhető volt, hogy nem a „baloldalra” szavaznak. Egy jellemző példa: a járási adminisztrátor, Herceg elvtárs „a hozzá beosztott utcákat precízen értékeli, pl. szüleit így jellemzi: apja kisgazda, édesanyja ellenség, klerikális reakció befolyása alatt áll.” Az új embertípus!
E mellett az új ellenéki pártoknak nagy mennyiségű írásos ajánlást kellett szerezniük, és bevezettek egy prémiumos rendszert, ami bizonyos eredmény esetén mandátumokkal jutalmazta a kormánypártok választási koalícióját. Amiről végül is elhíresült ez a választás, az a „kék cédula” volt, vagyis egy névjegyzékkivonat, amely segítségével annak tulajdonosa bárhol az országban leszavazhatott. Ezt a lakóhelye szerinti illetékes Választási Bizottság állította ki. Nem is lett volna ezzel baj, ha a kommunistákban nem merül fel az ötlet (némi sugallatra), hogy ezzel az eszközzel „élni kellene”. Vagyis hamis kékcédulákat kell nyomtatni nagy számban és így hamis szavazatokat kell leadni, hogy az eredmény mindenképpen kedvező legyen, vagyis a (Szélső) Baloldali Blokk mindenképpen abszolút többséget szerezzen. Úgy számoltak, hogy ehhez minimum ötvenezer, maximum háromszázezer hamis szavazatra lenne szükség. Az előrejelzések a kommunista párt esetében meglehetősen pontosak voltak; viszont az összes többi pártnál alaposan melléfogtak.
A kommunisták pontos tervet készítettek, amelynek értelmében 208 ezer hamis szavazatot kellett leadnia tizenkétezer embernek. Egy aktivistának átlagban tizenhetet. Ehhez kellettek megbízható emberek, teherautók, pontosan kitöltött, lepecsételt hamis névjegyzékkivonatok. Szükség volt a rendőrség bizonyos mértékű beavatására is. Ezt Rajk László belügyminiszter felügyelte. Be volt avatva természetesen Péter Gábor, az ÁVO főnöke és Münnich Ferenc rendőrfőkapitány is. Micsoda nevek! Idézzünk egy felkérésből: „Ötven jó csepeli elvtársat kérünk 31-re Zemplénbe. Itt létük a párt választási győzelmét biztosítja. Száz százalék bolsikat kérek. Kb. húsz helyen fognak szavazni. A kocsik minden dísz nélkül legyenek és csendesek.”
Végül úgy döntöttek – az elkerülhetetlen botrány elterelésére – hogy a szociáldemokratákat is bevonják az akcióba, természetesen csak minimális mértékben. Marosán Györgyön keresztül felajánlottak a pártnak néhány tízezer hamis kék cédulát. Marosán így mondta el: „Biztosan tudtam, hogy a kommunisták milyen kártyával játszanak. Tudtam, hogy nem lesznek tekintettel senkire és semmire. Barátságosan leültem tárgyalni, hatvanezer az övék, hatvanezer a miénk.”
Csakhogy a választás előtti napon nyomdászok jelentették a szociáldemokrata központba, hogy sokkal több hamis kék cédulát nyomnak. Ezért a párt vezetősége „visszalépett”, és ezt várta el a kommunistáktól is. Ők azonban folytatták a csalást, ami olyan nagyarányú volt, és annyira nem figyeltek a konspirációra, hogy augusztus 31-én délelőtt országos botránnyá dagadt. Leghangosabban a szociáldemokraták tiltakoztak, Ries István igazságügyi miniszter lemondással fenyegetőzött. Kormányválság volt a láthatáron. Tiltakozott mindenki: az ellenzéki pártok, az Egyesült Államok, Mindszenty bíboros, de hasztalan. Az ígéretek és megfélemlítés visszakozásra bírta a szociáldemokratákat is, a kollaboráns kisgazdák néhány bársonyszékért cserébe asszisztáltak a magyar demokrácia felszámolásához. De ehhez meg kellett tenni még egy lépést, ugyanis minden csalás, visszaélés ellenére, a (Szélső) Baloldali Blokk nem kapta meg az abszolút többséget. Sőt! A prémiumos rendszer sem lépett életbe, mert a kormánykoalíció nem érte el a hatvanszázalékos küszöböt sem. Ezért a belügyminisztériumban egyszerűen átírtak ötvennégyezer szavazatot a kisgazdákhoz, s így már 44985 szavazattal meghaladták a kívánt küszöböt, ami azt jelentette, hogy a kommunista párt például a szavazatok huszonkét százalékával a mandátumok huszonöt százalékát szerezte meg és a kisgazdapártot is feltornászták 16 százalék fölé. De a Baloldali Blokk nem szerzett abszolút többséget. Ezért Rákosiék – szociáldemokrata, parasztpárti, kisgazda és radikális – közreműködéssel – megtámadták a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait és kihasználva erőfölényüket a közéletben és bíróságon, megsemmisítették azokat. Negyvenkilenc mandátumról volt szó (14 százalék), így már a kommunisták és kollaboránsaik könnyen felszámolhatták a parlamentarizmust és a demokrácia maradványait. Révai József ezt így fogalmazta meg: megszűnt az a „rendetlenség, hogy a szavazóknak csupán a tizenhét százaléka állt mellénk”. Ez persze nem jelentette azt, hogy jelentősen többen szavaztak rájuk, csak „más eszközöket” vetettek be. Jó lenne ezekre figyelni ma is, és koránt sem csak Magyarországon!
A szerző történész
