Mind a két foglalkozást igen tágan értelmezték, a színészek között voltak táncdalénekesek, kaszkadőrök és színházi súgók, az újságíró csapatba pedig igen könnyen bekerülhetett az a közismert közéleti figura, aki ebbéli szakmai pályafutását az iskolai faliújságra kitűzött úttörő-tudósításban teljesítette ki.
Az Élet és Irodalom korábban is, 1992-ben is híres volt fociszeretetéről. Ez egyrészt szerkesztőinek sportújságírói előéletéből adódott, másrészt az írók is nagyon szerettek focizni. Ezt nem kell különösebben bizonygatni, elég, ha elővesszük Moldova György fergeteges foci témájú szatíráit az írók szocreál csapatáról, ahol a sok-sok ismert tollforgató közül csak az általában a kapus szerepét nagy bőrkötényben betöltő Csurka Istvánt említjük meg. De akár ide húzhatnánk Gyurkovics Tibort, a magyar labdarúgó válogatott pszichológusát, vagy Végh Antalt, a híres focikönyvével, meg a mányi fociedzői dicsőségével.
Én ugyan nem nagyon szerettem focizni, csapatban legalábbis nem. Gyerekként a homokos udvarunkon óriási vetődéseket mutattam be, miközben az öcsém rugdosta a két tégla között kijelölt kapu felé a fűzős bőrlabdát. Lev Jasin voltam vagy Grosics Gyula. A testvérem meg Puskás vagy Albert Flórián. aztán felnőtt koromig hanyagoltam ezt a sportot.
Az Élet és Irodalomban viszont részint kötelességből, részint mert érdekelt valamennyire a művészfoci, beálltam a csapatba.
Két emlékezetes színész-újságíró meccsekre hasonlító rendezvényen vettem részt. Az elsőn úgy festett a helyzet, hogy a színészek Jordán Tamás vezetésével kihívták az ÉS szerkesztőit és íróit egy meccsre. Ennek színtere a Merlin Színház melletti salakos pálya volt. Nagyon meglepett, amikor megláttam a több száz fős szurkolósereget. Integettek, fütyültek, kiabáltak. Kovács Zoltán, Megyesi Gusztáv, Esterházy Péter, Zalán Tibor meg még ki emlékszik már arra, hogy ki mindenki más volt a csapatunkban. Én többnyire a kapuban ácsorogtam. A színészek Jordán Tamás irányításával küzdöttek. Emlékeim szerint döntetlenül végződött a meccs, mindenki diadalmas képpel vonult be a Merlinbe, a közönség némelyikünk karját megfogta, és azt mondták, szép volt fiúk. A színházban aztán volt valami fogadásféle. Bor, sör, pálinka meg pogácsa.
A másik emlékezetes sportesemény Kaposvárhoz kötődik. Meghívták az Élet és Irodalom csapatát a nagyszabású kaposvári fesztiválra. Kovács Zoltán főszerkesztő összeállította a lap csapatát, és megszervezte autós odautazásunkat. Mindenféle elfelejtett okok miatt egy külső, nem feltétlenül irodalmár emberekből szerveződő ÉS-csapat szállt be az autókba. A nagy Mercedesével, benne Mezei Andrással és velem elindult Kaposvárra Gellért Kis Gábor, a Magyar Szocialista Párt egykor újságíróként dolgozó leendő országgyűlési képviselője. A másik két autóban jöttek a többiek, az ÉS-munkatársak, meg a focira mindig kész Esterházy Péter és Zalán Tibor. Kultúrsofőrként vezette a menetet Pánczél Géza, az ÉS körül forgolódó titokzatos foglalkozású ember – róla nemrégiben megírták, a katonai elhárításnak dolgozott. Kitűnően ismerte az utat, a vendéglőkben, ahol megálltunk, mindenhol ismerősként üdvözölték. Ekkoriban zajlott a taszári légibázis kiépítése, Pánczél nem mondta, csak utalt rá, hogy igen gyakran kell neki valamiért odautaznia.
Kaposváron a városi sportcsarnokban teltház volt. Ütemes taps köszöntötte a csapatunkat, amikor fociszerelésben kifutottunk a parkettás játéktérre. Különösen megünnepelték a lobogó hajú, kivételesen nem klumpában fellépő Mezei Andrást. Egy ideges hangú fiatalember ordított végig a meccs alatt bele a mikrofonba, pergő nyelven közvetítette az eseményeket. Elöl Esterházy és Zalán rúgta a gólokat, én hátvédként vagy kapusként, Gellért Kis Gáborral egymást váltva kerestem a labdát hátul. Ellenfelünk a Somogy megyei politikai elit csapata volt. Győztünk. Amikor megkérdeztem, hogy ki ez a furcsán beszélő meccsközvetítő, azt mondta egy helyi előkelőség, hogy ő nem más, mint a városi temetkezési vállalat hivatásos halottbúcsúztatója. Így már valamennyire érthetővé vált, miért volt olyan furcsa a fiatalember hanglejtése, szóhasználata és éneklő mondatai.
Hazafelé menet az anyósülésen forgolódó Mezei András húsz perc alatt kibeszélt a Cet című lapjának egy igen tekintélyes támogatást Gellért Kis Gábortól. Ő egy gazdag kulturális alapítvány vezető embere is volt. Én csak csodálkoztam és hallgattam a hátsó ülésen egészen addig, míg Gellért Kis a visszapillantó tükörből rám nézve megkérdezte, tudom-e, hogy a múlt héten ő Pannonhalmán járt, mert megalakult a Magyar Szocialista Párt hívő tagozata. Ráztam a fejem, nem tudtam. Ez annyira meglepő fejleménye volt annak a különös napnak, hogy hazáig hallgattam. Meg hát, ha jól belegondolok, azóta is csodálkozom ezen a bejelentésen.
