Hűség és hit

Amikor a (költői) hitvallásokról írtam korábban ezeken a hasábokon, az ars poetica irodalmi jegyeit sorolva, talán nem tudatosult kellően, hogy a hitvallás egyúttal hűségvallomás – pedig nem kellett volna hosszasan keresgélni a példák között. A Szózat nemzethez-néphez való odafordulása („Hazádnak rendületlenűl / Légy híve, oh magyar”) a retorikai szerepen túl a rendíthetetlen hitre alapozó hűséget emeli ki, amit a keretszerkezet ölelő párja a zárásban a szórendi változtatással erősít meg: „Légy híve rendületlenül”.

Vörösmarty 1836-ban írta a Szózatot, Egressy Béni 1843-ban zenésítette meg, nincs tehát kerek évfordulója egyik emblematikus eseménynek sem (még a költői reputációt megalapozó „nemzetébresztő” Zalán futása című eposz is jövőre lesz kétszáz éves). Viszont a „második himnuszunk” is folyamatos, mindennapi aktualitású, nem beszélve arról, hogy a hazaszeretet és a hűség – Kölcseynél direktebb módon kimondott – kulcsszavaival állandó választ kínál a többi közt a hazaszeretetet és nemzettudatot is tiltólistára helyező „ébredők” mozgalmának ideológiai erőszaktételére, melynek egyik pillére az „eltörlés kultúrája”.

Kerek évfordulója van viszont a Protestáns Újságírók Szövetsége alapításának, s erre az alkalomra, a huszadik jubileumra olyan tematikus antológiát kívánnak összeállítani, melynek írásai a hűség sokrétű fogalmát járják körbe, annak különböző aspektusaira világítanak rá. A hírt hallva gondolkodtam tovább azon, hogy a hit és a hűség (vagy hitvallás és hűségvállalás) között szemantikai azonosság van. Nem is kell szerteágazó kutatásokat végezni ehhez, elég, ha kinyitunk egy latinszótárt, melyben a hit és a hűség kifejezésre is a „fides” szót találjuk; vagy eszünkbe juthat a korai protestáns teológia „öt sola” elve, melyben második a „sola fide”, az „egyedül a hit által” elve a reformátorok tanításaiban is középponti szerepet kapott. (De mivel öt ilyen „egyedül”, tehát kizárólagos útmutatás létezik, ezek szükségképpen együtt értelmezendők: az egyedül a hit által egyaránt elválaszthatatlan az egyedül a Szentírás, az egyedül Krisztussal s az egyedül kegyelemből elvével, melyek az „egyedül Istené a dicsőség” elvében összegződnek.)

A Szózatban a „légy híve” fel- és megszólítás azt jelenti, hogy legyél hűséges a hazádhoz, de azt is, hogy higgyél benne. Ha hiszel valamiben, ahhoz hűséges is vagy, illetve fordítva: ha hűséges vagy valakihez/valamihez, abban hiszel is, azt követni fogod, annak a híve, azaz „hívője” leszel. A krédó pedig (a latin „hiszek”, a „credo” alapján) ennek nyílt megvallása, hitvallás és „a hit nemes harca” során tett vállalás, ami átvitt értelemben egyúttal olyan életelveket is magában foglal, melyek morális követelményeket és etikai viselkedésmintákat állítanak elénk. Egyetlen dolgot kér tehát a Szózat a magyartól, ami azonban a sorsunkat és a viselkedésünket is meghatározza: a hazában való hitet, a hazához való hűséget, aminek pedig jelentéstani velejárója a becsület is. A hűtlennek ugyanúgy nincs becsülete, mint ahogy a hitetlennek nincs reménysége.

Ha az etimológiai és alaktani háttérre is rápillantunk, az összetettebb analízist mellőzve is kiderül, hogy a hit és a hűség egyaránt úgynevezett származékszó, és mindkettőnek a hisz ige „hi-” tőváltozata az alapja. Ebből alakult ki a hit, illetve a továbbképzett hites vagy hitves (akinek hűséget fogadunk, aki mellett esküt teszünk, akinek „becsületszavunkat” adjuk, tehát nemcsak hitegetjük, hanem mi is hiszünk benne, ezért vagyunk hűségesek hozzá). Szavunk már a 12. században, a 13. század elején megjelent, és a hit igen korai, a 13. század második feléből való származékszavai közül ma is él a „hívő”. Ugyanebből a tőváltozatból alakult ki a „hű” szavunk (hűséges és bizakodó jelentésben), és alaktani felépítése megegyezik a hívővel.

Az etimológiai szótárban még az alábbi magyarázat is olvasható: „A hű eredeti jelentése »hívő« volt, később a hisz ige családjától való elkülönülése tette lehetővé, hogy a jelentés megváltozzon: a hívőből ragaszkodó és hűséges lett.” Majd tovább bővült a jelentés azzal, amit például a „hű másolat” vagy a „szöveghű” kifejezések takarnak, tehát a valósághoz vagy az eredetihez ragaszkodó, annak megfelelő, azaz pontos. Arany János költői életművében a hit 76 szöveghelyen szerepel, köztük a meggyőződés mellett a bizalom és a becsület, a felelősség és az eskü jelentéseivel. A hű (illetve „hív”, hűséges és hűség vagy „hívség”) kifejezéseknek mintegy 250 előfordulását jegyzi föl a költői szótár, s a fönt említett jelentések kiegészülnek a ragaszkodással és a szeretettel.

S ne feledkezzünk meg a „rendületlenül” szóról sem! Rendületlenül, rendíthetetlenül, megrendíthetetlenül, megrendülés nélkül, erős lélekkel, szilárdan. Nincs semmilyen erő, ami megingathatja a hitet a hazában, a hűséget a hazához. Ahhoz a fizikai, lelki és szellemi helyhez, ami először Vörösmartynál kapcsolódott össze azzal a nemzetfogalommal, amelybe a kiváltságosokon túl már mindenki beletartozik. Vannak persze, akik azt mondják, nekik nem csak egy hazájuk van. Ha az apostoli „haza” fogalmát tekintjük, ami „a mennyekben van”, eszkatológiai szempontból akár „átutazók” is lehetnénk, de a Szózat elején és végén a „földi” életünk küldetésének helyéről van szó! Nincs másik hely a nagyvilágon, itt kell és érte kell élni-halni, akár áld a „sors keze”, akár verni véljük azt. „Bölcsőd az s majdan sírod is”, illetve: „Ez éltetőd, s ha elbukál, / Hantjával ez takar”. Különösen válsághelyzetekben, válaszutak előtt állva fontos tudatosítani az üzenetet, hogy a történelmi pillanatokban a hűség és hit egyúttal élet-halál kérdése is lehet.

A szerző irodalomtörténész

Elolvasom a cikket