Vita a demográfiáról cím alatt már számos érdekes írás jelent meg a Magyar Hírlapban. A dolog természetéből adódóan kezdetben csak a különböző koncepciók kifejtését olvashattuk, de eljött az ideje a nézetek közötti, reményeim szerint korrekt vitának is. Ebbe az irányba az első lépést Skrabski Fruzsina és Ujváry András dolgozata tette meg, amikor elutasították „a több gyermeket vállaló édesanyák anyagi támogatását”. Mivel a főállású szülőségről szóló publicisztikámban éppen emellett érveltem, ezért úgy döntöttem, hogy felveszem a kesztyűt. Számos kérdésben egyetértek a szerzőkkel, amire röviden reflektálok a dolgozatom elején, majd kifejtem azokat a kérdéseket, amiben nem értek egyet velük.
Úgy tűnik, hogy szellemi-ideológiai értelemben egy – régi kifejezéssel élve a nép-nemzeti – oldalon állunk. Ahogy az eddig publikáló szerzők, úgy mi is fontosnak gondoljuk a kettes termékenységi ráta elérését, sőt abban is egyetértés van köztünk, hogy ennek érdekében költséges reformokra van szükség. Feltehetően abban is egyetértünk, hogy a népesedés kérdése a legfontosabb közügy, amit, ha nem sikerül megoldanunk, akkor egyetlen más problémát sem tudunk megoldani; ahogy abban is, hogy Magyarországot mindenáron meg kell tartani magyar országnak. Ezeket azért érdemes hangsúlyozni, mert a liberálisok és a haladók ezeket az alapvetéseket elutasítják.
A liberálisok a gyerekvállalást szigorúan magánügynek tekintik, ugyanolyan hobbinak, mint a kutyatartást, amit nem szabad közpénzekkel támogatni. A progresszív irányzatok képviselői (klímavédők, feministák, genderhívők és a kritikai fajelmélet aktivistái) pedig antinatalista állásponton vannak, különösen az europid emberek esetében. A progresszív liberálisok számára egyáltalán nem fontos, hogy megőrizzük Magyarország magyar jellegét, vagyis az elöregedésre és a népességfogyásra a tömeges bevándorlásban látják a megoldást.
Természetesen azzal is egyetértek, hogy a harmadik gyerekek megszületése a családokban fontos és helyes, hiszen ez emeli a születésszámot és a termékenységi arányszámot. Továbbá kimondottan jónak és kreatívnak gondolom a cikkük végén olvasható két javaslatot is: „egy három- vagy többgyerekes, hatórás édesanya nettó munkabére egyezzen meg egy nyolcórás (még) gyermektelen munkabérével” és „kapjanak nyugdíjprémiumot”. Ezt a javaslatot én úgy módosítanám, hogy a gyerekek számával arányosan csökkenjen a napi munkaórák száma, miközben a fizetés feleljen meg a nyolcórás bérnek.
Most pedig rátérek azokra a „középszintű” nézetekre, amikben nem értek egyet Skrabski Fruzsinával és Ujváry Andrással. Szerintem a szerzők tévednek, amikor úgy gondolják, hogy a „harmadik királyfi vagy királylány a kulcs a népesedési fordulathoz”, sőt, meggyőződésem, hogy a jelenlegi családbarát népesedéspolitika korlátja éppen ebből a téves szemléletből fakad.
Régen, Fekete Gyula, majd Kopp Mária idejében ez a megoldási javaslat elégséges volt: egyrészt a gyerektelen és az egygyermekes nők alacsony aránya, másrészt a sokgyerekes nők viszonylag magas száma miatt. Sajnos ezek az idők elmúltak: az előbbi csoportba tartozó nők száma drámai mértékben emelkedett, míg az utóbbi csoportba tartozó nők aránya csökkent. Úgy tűnik, hogy a szerzők ezeket a negatív demográfiai fejleményeket figyelmen kívül hagyják.
Dolgozatuk szerint a „jelenlegi termékenységi ráta 1,5 körül van”. Ez az állítás azt sugallja, hogy a teljes termékenységi ráta (TTA) 1,5 gyerek/nő érték körül ingadozik. A valóság nem pont ez. A TTA értéke 2021-ben 1,59 gyerek/nő értéknél tetőzött és azóta folyamatosan csökken. 2023-ban már 1,51 volt, ráadásul a havi adatok további romlást mutatnak. Az elmúlt három év romló termékenységi adatai sokféleképp magyarázhatók: covid, magas infláció, háborús félelmek, de a pakliban benne van az előrehozott születések negatív korrekciója és a három gyerekre épülő családmodell kifulladása is.
„Gyakorlatra lefordítva ezek a számok azt jelentik, hogy most családonként egy-két gyerek születik” – írják a szerzők. Matematikai értelemben ez akár igaz is lehetne, de magyar vonatkozásban téves. A 1,5-ös termékenységi átlag a gyermektelen nők egyre magasabb aránya mellett alakul ki, ahogy arra közelmúltban megjelent OECD jelentés is felhívja a figyelmet. Magyarországon a gyermektelen nők aránya az 1935-ben születettek (most 89 évesek) körében 8,7 százalékot tett ki, míg az 1975-ben születettek (most 49 évesek) körében 17 százalékot. Mivel egy gyermektelen nőt csak két háromgyerekes nő tud statisztikai értelemben kompenzálni, ezért pusztán ez okból a szülőképeskorú nők 34 százaléknak három gyereket kellene vállalni. Ráadásul a nők 20 százaléka egy gyermekes, ez okból pedig a nők 40 százaléknak kellene három gyereket vállalnia. Ez összesen 74 százalék. Jelenleg a háromgyerekesek a szülőképeskorú nők 8 százalékát alkotják. Tehát ez az út járhatatlan, nem ideológiai, hanem matematikai okok miatt. A megoldás kulcsa nem a harmadik gyerek.
Itt jegyzem meg, hogy a magyar feltételek mellett a hatgyerekes anyák segítségével bőven elérhető a kettes termékenységi arányszám. Egy hatgyerekes nő két gyermektelen vagy négy egygyermekes nőt tud statisztikai értelemben kompenzálni. 100 nőre vonatkoztatva ez 14 hatgyerekes nőt igényel. Tehát még bőven marad tere a 2, 3, 4 és 5 gyerekes nőknek is.
0 gyerek/nő * 17 nő + 1 gyerek/nő*20 nő + 6 gyerek/nő * 14 nő = 104 gyerek/51 nő = 2,03
Termékenységi fordulatot két esetben várhatunk: (majdnem) mindenki vállal legalább kettő gyereket vagy az emberek 10-15 százaléka vállal 4-6 gyereket. Mindkét esetben át kell szervezni a társadalmat, de ennek mértéke az utóbbi esetben a kisebb. Ezért gondoljuk a főállású szülőség szószólóiként, hogy ez a megoldás kulcsa.
Azzal egyetértek, hogy súlyos probléma, hogy „az X generáció jelentős része is nagyon későn vállalt gyermeket. A tapasztalat az, hogy az Y és Z generációknál a gyermekvállalás még tovább tolódik.” Helyes, hogy a mozgalom megpróbálja felgyorsítani a mai fiatalok pszichoszociális érését. A javasolt „Önismereti Mesterkurzus” program biztos használ valamit és nem kerül sokba. Ugyanakkor nem hiszem, hogy képes lenne megállítani a szülések időpontjának a kitolódását. A tudatformálás terén ennél sokkal erőteljesebb programokra van szükség, amelynek tengelyében annak a tézisnek kell állnia, hogy a kialakult demográfiai vészhelyzetben mindenkinek erkölcsi kötelessége 2-3 gyereket vállalni.
„A mi álláspontunk szerint annak elérése a legfontosabb, hogy ne kényszerüljenek a nők döntésre a munka és a család között, hanem abban érdemes segíteni őket, hogy mindkét területen helyt tudjanak állni” – írják a szerzők. Ezzel szemben a főállású szülőség koncepciójából az következik, hogy a munka és a gyerekvállalás szintézisét nem a nőhöz, hanem a családhoz kell rendelni. Minden családban dolgozzanak és neveljenek gyereket, de ezeknek a munkáknak az elosztása legyen a család belügye. Tehát a nők választhassanak a pénzkereső munka és a 2-3 gyerek, illetve a nagyon sok (4-8) gyerek felnevelése között. Ez utóbbi a modern társadalmakban legegyszerűbben úgy valósítható meg, ha azt munkaként ismerjük el. (Elvileg persze az sem zárható ki, hogy a hatgyerekes nő otthonról dolgozik egy-két órát a nyolcórás fizetésért.)
A modern liberális társadalomban a hangsúly nők munkavállalásán van, és a családi értékeket fontosnak gondoló (liberális) konzervatívok ebbe a civilizációs rendszerbe próbálják, láthatóan sikertelenül beilleszteni a 2-3 gyereket vállaló családokat. „Több nő szerez diplomát, mint férfi – nem várható el tőlük, hogy sutba dobják tanulmányaikat, és a társadalomnak is nagy veszteség lenne, ha ők nem dolgoznának.” A fejlett világ egyre alacsonyabb termékenységi adatai azt mutatják, hogy ez a civilizációs struktúra csődöt mondott. Ezen az úton a bukás elkerülhetetlen pusztán az iszonyú elnéptelenedés vagy a népességcsere között választhatunk.
Egyetlen esélyünk, hogy teljesen újra gondoljuk a reprodukció szerepét a fejlett társadalomban. Egy termékenységtudatos társadalom középpontjába a gyermekvállalásnak kell kerülni és ehhez a tengelyhez kell igazítani a munkavállalást. Szerencsére korunk technikája már biztosítja a feltételeit egy ilyen fordulatnak. Nem alapjövedelmet kell adni, hanem a négy-nyolc gyereket nevelő és egyben dolgozó családok kiemelt támogatását kell megszervezni.
A szerző filozófus, az MKT Demográfiai Szakosztálya elnökségének a tagja.
