2024. szeptember 4. szerda. 11:36
Frissítve: 2024. szeptember 4. 11:42
Nem mondhatnám, hogy felkavarta a magyar társadalmat a Fővárosi Törvényszék ítélete, miszerint jogsértő az egyik fővárosi sétány Horn Gyuláról történt elnevezése, és hatályon kívül helyezte a Fővárosi Közgyűlés ilyen értelmű rendeletét. Nem csoda, hogy nem mozgatott meg tömegeket az ítélet, hiszen napjainkban Horn Gyula már nem hír. Sokkal fontosabb mindenki számára, hogy miként alakul az infláció, mennyiért lehet tankolni a benzinkutaknál, hogyan lehet lejutni a Balatonra vagy az Adriára.
A múltat átíró jelenség azonban nagyon is aggasztó, mert ugyan a történelem meghamisítása legkevésbé Horn Gyulával kezdődött, ám utódai napjainkban is erre az emlékezethiányra alapozva próbálják becsapni, megvezetni a környezetünket. A kádári nosztalgiára alapozva miniszterelnöki posztig jutó politikus legnagyobb bűne talán nem is az, hogy pufajkásként szerepet játszott az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő terrorban, még csak nem is az a magyarázata, miszerint ő csupán a törvényes rendet védte, s ezzel lényegében haláláig törvényesnek minősítette Kádár János kommunista puccsát, hanem leginkább az az emlékezetes reakciója, amely azóta mintává vált a balliberális oldalon. „Na és!” – reagált ugyanis Horn Gyula a rendszerváltást követően az egyik alkalommal arra kérdésre, amely a pufajkás múltját vetette fel. Ez a „na és” azóta is jellemző követőire. A Horn-szellemben kommentálta Gyurcsány Ferenc az őszödi beszédet követő tüntetéshullámot; ezt a cinizmust láthatjuk Karácsony Gergely megnyilvánulásai során, akár a Városháza eladása körüli botrányok, akár a Lánchíd felújítása során tapasztalt visszaélések kerülnek szóba; ez a pökhendiség köszön vissza Magyar Péter megnyilvánulásaiban, amikor beül az általa korábban csak kifizetőhelynek tartott Európai Parlamentbe, vagy ha az ellopott és a Dunába hajított mobiltelefon a téma.
Horn Gyula az elvtelen balliberális gondolkodás szimbóluma, a következmények nélküliség megtestesítője, aki a karrierje érdekében bármikor köpönyeget vált, és mások mögé bújva lelkesen vesz pálfordulatot. Németországban ugyan az újraegyesítés elősegítőjeként ismerik, ám a valóságban akkor is csak azt követően bátorkodott az élen járni, amikor az akkori miniszterelnök, Németh Miklós meghozta a döntést a keletnémetek tömeges Nyugatra engedéséről. Nem Horn vállalta magára a felelősséget, ő csupán külügyminiszterként rohant végrehajtani, hogy learathassa a babérokat, és önelégülten fürdőzhessen az elismerésekben. Horn nevéhez leginkább a Bokros-csomag tapad, amely családok millióinak keserítette meg az életét, és segítette elő több százezer gyermek meg nem születését, a kilátástalanság elhintését. Persze, a határtalan privatizáció beindításával a nemzeti vagyon eltékozlásában is meghatározó szerepet játszott, de ezért legfeljebb az akkor meggazdagodott balliberális oligarchák lehetnek hálásak, akik az ugyancsak az ő nevéhez köthető tocsikolás, azaz a korrupció révén emelkedtek fel.
Az idő sok mindenre gyógyír, a Horn-korszak óta egy teljes generáció felnőtt, napjaink társadalmának egyharmada legfeljebb hírből hallhatott róla. A balliberális objektív-független médiumok pedig mindent el is követnek, hogy a pufajkás miniszterelnök kapcsán már csak a szépre emlékezzünk. Szerencsére még időben megszülettek azok a törvények, amelyek nem teszik lehetővé a történelemhamisítást, még ha Karácsony Gergely pillanatnyi érdekei mást is követelnek. A Fővárosi Törvényszék ítélete lényegében azt mondta ki, hogy az aljasságot továbbra sem kell tisztelni.
A szerző vezető szerkesztő
