Az anya című mű Florian Zeller családi trilógiájának harmadik darabja. Az első rész Az apa (2020) című regényt a szerző filmre vitte, maga rendezte, összesen hat Oscar-jelölést kapott a mű, amelyből kettőt, a legjobb férfi főszereplő (Anthony Hopkins) és a legjobb adaptált forgatókönyv díját és számos más díjat meg is nyert.
A trilógia második darabja, A fiú sorsa (2022) szintén nagy szakmai és közönségsikert aratott alkotás. Az anya című, zárórészt a szerző még nem dolgozta fel filmen. Kiváló döntésnek bizonyult, hogy Olt Tamás és Váradi R. Szabolcs elkészítette a mű magyar változatát, amelyből a budapesti és a marosvásárhelyi előadás született.
Zeller ebben a darabjában is egy olyan egyéni drámával foglalkozik, amely életkori sajátosságból eredő problémával és a családban betöltött szereppel, illetve annak elvesztésével függ össze. Ezek valójában természetes folyamatok, válságok, a modern társadalmakban mégis kórosnak és elítélendőnek tekintik, ha ezeken valaki nem csöndben és magányosan esik túl. Még összetettebb a helyzet, ha egy bipoláris személyiség számára jön el az életkorának, családi helyzetének megfelelő „világvége”.
Anne 47 éves családanya. Az egész élete azzal telt, hogy a családját: fiát, lányát, férjét reggeltől estig kiszolgálta. Minden erejét, minden szeretetét, minden figyelmét beleadta a mindennap megismétlődő mozdulatokba, amelyekre már nincs szükség, mert a gyerekek kirepültek, a férj továbbképzésekre jár.
Anne nem tud magával mit kezdeni, őrlődik, fölöslegesnek érzi magát, képzelődik, és ezen nem segít az a délelőtt sem, amikor a férje, Pierre (Bokor Barnabás) éppen késésben van, viszont megérkezik Nicolas (Karácsony Gergely), az imádott és rég látott fiú, aki már hetek óta nem válaszolt anya SMS-cunamijára.
Valahogy azt hisszük, hogy a történetükben szép lassan eljutnak valahonnan valahová, és egyszer csak már gonoszok is tudnak lenni egymással, de Nagy-Kálózy Eszter anyafigurája alaposan meglepi nézőt. Miután a darab legelején megismertük a fájdalmát, rögtön gonosz megjegyzéseket tesz, a tekintete villámlásában és minden porcikájában ott van, hogy azonosul a benne élő démonnal, aki nem fél szándékosan fájdalmat okozni. Vagy föl sem fogja, miket mond?
Hiszen Anne maga már jó ideje csupa fájdalom, csupa önbántás, hát ad belőle másnak is. Évtizedeken át mindig mindenkire tekintettel volt, és most úgy érzi, magára hagyták, hagyják fájni. A gonoszkodás, amely talán csak egy fájdalmas igazság kimondása, hoz neki némi megkönnyebbülést.
Talbat Batalov üzbég rendező ötvözi a rendezői színház, a színészszínház és a rituális színház elemeit úgy, hogy mégis bárki számára nézhető, befogadható, élvezhető és gyógyító színház legyen a végeredmény.
A szikár térben, amelynek a két legfontosabb eleme a bőven ömlő, tiszta, meleg fény és a csíkokra szabdalt tükör, amelyben a színész és a néző a darab középpontjában álló személyiség töredezettségét láthatja meg saját magát és a többi nézőt is. A további díszletelemek is szimbolikusak: asztal és szék és végül egy kórházi ágy. Mindez Natalia Chernova díszlettervező munkája.
Az elliptikus pálya – vagy ha úgy tetszik, spirálisan haladó, hol tágabb, hol szűkebb köröket leíró történet, amely Anne elméjében zajlik, és néha olyan abszurd, hogy muszáj kinevetni – szépen lassan behúzza a nézőt. Mert valahogy mindenkinek van köze ahhoz, ami színpadon zajlik, akár volt már 47 éves nő, akár gyermekként élte át a leválást, vagy volt már gonoszkodó családtagja, vagy látott már olyan üres kórházi ágyat, amely valamelyik családtagja teste lenyomatát őrizte. Vagy emlékszik a gyerekkori reggelikre és az édesanya kezét szorító kezére iskolába menet.
Ebben a, fájdalmaktól terhes, de szeretetteljes térben részesei leszünk egy rítusnak, amelyet kicsit elkenve, kicsit másra magyarázva, számos filmalkotás és irodalmi mű leír. Kell hozzá egy negyvenes évei vége felé járó nő és egy huszonéves férfi. Lehetnek anya és fia, de ez nem kötelező.
A nő búcsúzik az eddigi szerepeitől: nem lesz már családanya, nem kell folyton másokért dolgoznia, de nem lesz az a nő sem, akinek sok férfi udvarol, hanem szép lassan láthatatlanná válik. A férfi búcsúzik a gyerek és felnőtt hátárán lévő, köztes gondtalan-felelőtlen, ám bizonytalanságokkal teli állapottól. Most mindkettejükben meghal egy-két szerepszemélyiség, és megszületnek mások.
A nő friss erőt és vállalkozókedvet merít a férfiból egy önállóbb, önmagáért valóbb élethez, a férfi pedig a nő meghozott döntésekkel, tudással, tapasztalatokkal teljes világából merítve a felelősség útjára lép, tudja már, hogyan akar élni és kivel.
Mondhatjuk rejtélynek is, de nem megfejthetetlen, hogy miért éppen ők tudják egymás előtt kitárni a jövő kapuját. Intim és tabuszerű elemekkel övezett esemény ez, mint minden valódi hétköznapi vagy szakrális rituálé.
Az alapmű és a rendezés híven mutatja be ezt a folyamatot, de azt nem tudjuk, hogy Anne a meghaló szerepeivel azonosul-e végül, vagy talál magának olyat, amelyekben a személyisége újjászülethet.
Florian Zeller csodálatos szerepeket írt most is. A címszereplőnek be kell ragyognia a színpadot, miközben nyomorultul érzi magát, és szinte kozmikus tereket kell megnyitnia, éppen ezért nagyon kockázatos is lehet egy ilyen szerep.
Nagy-Kálózy Eszter alakítása tökéletesen beleillik Batalov színháza és a kortárs irodalom felfogásába, vállalt kockázatot is, okozott meglepetést is, és a szenvedés, a zavarodottság mellett azt is fel tudta villantani a néző számára, hogy milyen lehetett régen, fénykorában, otthon Anne, amikor mindenkit kiszolgált, de mégis minden és mindenki körülötte forgott, igazi középpontja, rajongott, elkényeztetett primadonnája volt a családjának.
És azt is ki tudja fejezni, hogy Anne számára a szerelem, a gondoskodás, a szeretet, az összetartozás a valóság, sok minden mással szemben, amelyet mások valóságnak és megkerülhetetlenül fontosnak tartanak.
Bokor Barna játszotta a férjet a marosvásárhelyiek és a budapesti színészek előadásában is. Pierre fáradt, elkeseredett ember, akit a munkája és a továbbképzés is kimerít, talán nem is szereti ezt az egészet. Régóta tart a felesége válsága, és bár eszében sincs, hogy elhagyja, menekülne a konyhai drámákból. Kétségkívül áldozat ő is. Néha elmondja, mit gondol, higgadt, okos, igaza van, de mintha a falnak beszélne. Anne meg sem hallja.
Mégis Pierre valami nagyon mélyről jövő, transzgenerációs, „egy család vagyunk” érzést tud megmutatni, amelyben hatalmas bajlegyőző erő van, és sok mai felnőtt számára, akiknek a szülei elváltak, a családja szétszéledt, ez egy már ismeretlen mintázat, és ismeretlen érvrendszer.
Ugyanakkor Pierre-ből hiányzik a szenvedély, és abban sem lehetünk biztosak, hogy valamikor régen megvolt.
Nagy-Kálózy Eszter és Karácsony Gergely: keresztezi egymást két életút: az anyának már nem kell gondoskodnia a gyerekeiről, a fiúnak el kell kezdenie a felnőtt életét, és felelősséget kell vállalnia
Fotó: Forgács Bea
A Karácsony Gergely által alakított fiú széles érzelmi skálán mozog a gyermeki szeretettől az aggodalmon át a viszolygásig, az elfordulásig.
Kovács Vecei Fanni Elodie, az Anne által gyűlölt barátnő szerepében nagyon jól megmutatja, hogy a nők, anyósok és menyjelöltek miképpen rivalizálnak egymással.
Elodie csodálatosan csúfondáros mondatokat mond, igazi kis gonosz démon, és a maga görbe tükrében azt is meg tudja mutatni, hogy Anne miképpen és miért látja őt bárdolatlan és a fiához méltatlan nőszemélynek.
Anne számára a szeretet, a gondoskodás, az összetartozás a valóság és az élet
Fotó: Forgács Bea
A jelmezekről muszáj beszélni, különösen a gyönyörű, irigylésre méltó, nagy gonddal és szeretettel készített piros ruháról, amelyet a már említett rituálé során visel Anne.
Andrada Chiriac jelmezei hatalmasan megtisztelik, megemelik ezt az asszonyt, akinek a szépsége, a nőiessége, anyasága és az összes, számára fontos szerepe megkérdőjeleződik, és akit magasról zuhanva nagyon kellemetlen helyzetekben látunk a színpadon. Csodálatos, szívderítő lelemény, hogy ugyanazt a, nagyon fontos piros ruhát a darabban Elodie-n, a virágzó fiatal lányon is láthatjuk, és lám, mindkettejüknek ugyanolyan jól áll.
Egészében nagyon megható, hogy ezt az előadást nagyrészt olyan korú művészek hozták létre, akik még nem élték át Anne válságát, hanem csak mint kirepülő gyerekek találkozhattak ezzel a helyzettel, mégis rengeteg szeretetet, együttérzést, sőt, igazi segítséget, gyógyítást, megértést tudnak közvetíteni a darabbal.
