Elsősorban Lengyelország az, amelyik a leghangosabban veri a harci dobokat. Varsó mindenképpen folytatni szeretné a háborút. Az érvrendszer bugyrába mindent belegyömöszöltek, elsősorban azt, hogy egy orosz győzelem a térségben megpecsételné a régió sorsát. De szó van itt arról is, hogy Moszkva öt-tíz éven belül megtámadja Lengyelországot, a balti államokat és még ki tudja, ki mindenkit.
A lengyelek nem figyelmeztetik Európa országait, hanem az oroszokkal fenyegetik őket. Bár annak semmi jele, hogy a Kreml megtámadna egy NATO tagállamot.
De nézzük meg közelebbről, hogy mi az oka annak, hogy nemcsak a mostani globalista lengyel vezetés, de az ezt megelőző nemzeti-konzervatív varsói kormány is ugyanazt gondolta minderről.
A második világháború után, Washington egy átfogó európai tervet próbált keresztül vinni. Ennek lényege: Amerikának befolyást kell szerezni az európai politikára, Oroszországot ki kell szorítani a térségből és Németország nem juthat ismét Európában vezető szerephez.
A hidegháború alatt az USA ezt a célt követte, de a kelet-európai társadalmi változások után a terv egyik pontja oda lett. Az orosz katonaság ugyan távozott Európa keleti feléből és Amerikának is megmaradt Nyugat-Európában a befolyás, valamint ezt a kontinens keleti felére is kiterjesztette, de Németország elkerülhetetlen újraegyesítése komoly fejtörést okozott Washingtonnak és szövetségeseinek.
Francois Mitterrand francia elnök 1990 januárjában Margaret Thatcher brit miniszterelnök jelenlétében nyíltan kijelentette, hogy már önmagában az újraegyesítés felcsillanó reménye is újból „gonosz” néppé tenné a német nemzetet, amilyen az a ’30-as, ’40-es években volt. Későbbiekben ehhez még hozzáfűzte: Az egyesítés által Németország nagyobb befolyásra tenne szert Európában, mint amekkorával annak idején Hitler rendelkezett. A prognózist az angol kormányfő is osztotta, vagyis mindketten attól tartottak, hogy Németország a berlini fal lebontása után visszatérhet háború előtti történelméhez.
Washingtonba egy fokkal nyugodtabbak voltak, mert nem vonták ki a Németország nyugati felén állomásozó amerikai csapatokat. Az USA-nak volt egyéb biztosítéka is. Amerika 1954-ben, egy úgynevezett kancellát-szerződést kényszerített az akkor már létező Német Szövetségi Köztársaságra, amely lehetővé tette, hogy ellenőrizze annak, politikáját, katonai erőnlétét, gazdaságát. Nem véletlen, hogy minden újonnan hivatalba lépő német kancellár első útja Washingtonba vezet, hogy aláírásával elismerje a szerződés hatályát.
Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter és elnöki tanácsadó szavai jutnak az ember eszébe: A jó öreg Németország, túl kicsi a világnak, de túl nagy Európának.
Washingtonban azonban nem mondtak le az eredeti terv megvalósításáról, vagyis Németország hatalmának kordában tartásáról, de más oka is volt, hogy a tengerentúlról rossz szemmel nézték Németország egyre erőteljesebb szerepvállalását Európában. A globális nyugat tervei között szerepelt, hogy az európai geostratégiai központot Németországtól keletebbre kell „tolni”.
Mindennek komoly aktualitást adott a 2022 februárjában kitört ukrajnai háború. Így került a képbe Lengyelország, amelynek közbeszédében már a háború első napjaiban teret kapott a történelmi 1772-es határok visszaállítása. Ez a téma uralta a sajtót is, bár a hivatalosan cáfolták azt, hogy lenne ilyen elképzelés. Lengyelországot a 18-dik. század végén a Habsburg Birodalom, Poroszország és a cári Oroszország felosztották egymás között.
Tehát jelenleg, az amerikai elképzelések, Németország hatalmának gyengítése révén az európai geostratégiai súlypont keletebbre való áthelyezése, egybe esik a lengyel ambíciókkal, vagyis a területi gyarapodással, ami adott esetben területrablást is jelenthet. Ez elsősorban Ukrajnát és Beloruszt érinti.
De a Nyugatnak mind erre miért van szüksége?
A geostratégák többsége magáévá tette John Halford Mackindernek, az 1947-ben elhunyt brit gopolitikusnak az elméletét, aki a világot három egymáshoz kötődő térségre osztotta. Az első és egyben a legjelentősebb, a „Szívvidék”, amely az eurázsiai kontinens szinte összes területét magába foglalja, vagyis nagyobb része Oroszországot, és a volt Szovjet Köztársaságokat. Ezért volt Putyin kétségbeesve, mikor meghallotta, hogy a Szovjetunió szétesett, mert felismerte ennek geostratégiai jelentőségét, amely igen komoly problémákat okozhat Oroszországnak.
A második szegmens az úgynevezett „Belső félhold” vagy „Peremvidék”, amely magában foglalja az összes tengerparti területet Nyugat-Európától Kelet-Ázsiáig, nyugatról, délről és keletről szorosan „rátapadva” a „Szívvidékre”.
A harmadik terület pedig a „Világsziget”, amely Földünk többi részét jelenti, Amerikától Ausztráliáig. Mackinder úgy vélte, hogy a „Szívvidék” a különböző királyságok és birodalmak közötti konfrontáció fő területe volt a történelem során. Vízióját három lakonikusan rövid mondatba foglalta:
„Aki uralja Kelet-Európát, az parancsol Szívvidéknek.
Aki uralja a Szívvidéket, az parancsol a Világszigetnek.
Aki uralja a Világszigetet, az parancsol a világnak.”
Következésképpen, aki uralni akarja a világot, annak Kelet-Európát kell először irányítania, ahol Lengyelország is fekszik.
Lengyelország az észak-európai síkságot fedi le az ország legnyugatibb részétől a legkeletibb részéig. Ez azt is jelenti, hogy nincsenek természetes határok, amelyek elszakítaná nyugati és keleti szomszédjaitól. Lengyelország jobbára sík vidék, ezért mindig ki volt téve a regionális hatalmak agressziójának. Lengyelország története világos példája ennek a geopolitikai játszmának.
Az országot 1772 után még kétszer felosztották egymás között a nagyhatalmak. Lengyelország felosztása a 20. században is folytatódott, 1939-ben a náci Németország és a Szovjetunió osztozott rajta. Lengyelország az összekötő híd Európa minden része között. a fent említett geopolitikai tényezők miatt Lengyelország mindig is a különböző európai birodalmak reflektorfényében volt. Tehát Lengyelország földrajzilag kitűnő helyen van, a Szívvidék keleti, míg a Világszigetnek a nyugati peremén.
Így már érthető, hogy Lengyelország miért ragaszkodik foggal-körömmel a háború folytatásához. Egy esetleges fegyverszüneti megállapodás „befagyasztaná” a háború adta képlékenyé vált határokat és ezzel „lőttek” is volna a területszerzési elképzeléseknek. Nagy-Lengyelország nem jöhetne létre, márpedig ez feltétele, annak, hogy Lengyelország átvegye Németország szerepét Európában.
Lengyelország már a 2004-es az uniós tagsága óta erre készül. Európa harmadik, az EU második legerősebb hadseregével rendelkezik, amelynek létszáma 240 ezer fő, de 300 ezer főre akarják felduzzasztani. Ezer tankot rendeltek Dél-Koreától, 400 Abrams harckocsit az Egyesült Államoktól. A többi modern fegyverről már nem is beszélve.
Vagyis, Varsó saját vélt nemzeti érdekeinek szolgálatába tette a globális nyugat célját, illetve ez fordítva is igaz. Mindkét fél csakúgy tudja elképzeléseit véghezvinni, ha képesek lennének legyőzni Oroszországot.
A jelenlegi helyzetben a globális nyugaton kezd az a vélemény elterjedi, hogy ez a terv kivitelezhetetlen.
