A magyar történelem során Pétervárad nem csupán a korábbi évszázadokban játszott fontos szerepet, hanem az 1848–49-es szabadságharc idején is, amikor a megtartása érdekében komoly erőket állomásoztattak a várban.
– Az erődöt nem véletlenül nevezik a Duna Gibraltárjának, hiszen a folyam fölé magasodva tökéletesen biztosítja a Duna felett az ellenőrzést, és még napjainkban is látszik az a masszív kialakítás, amely miatt soha nem volt egyszerű feladat az elfoglalása – idézi fel Pétervárad adottságait Hermann Róbert. –Még napjainkban is komoly ellenállást tanúsítana egy ostrom esetén, amíg teljesen szét nem lőnék. Akkoriban pedig természetszerűen még nagyobb kihívást jelentett. Nagyon jól kiépített kazamatarendszerrel, többszintes tűzérségi védelemmel rendelkezett. Azt pontosan lehetett tudni, hogy az erődöt csak egy alaposan megtervezett ostrommal, hosszú idő alatt lehetne elfoglalni.
A várat a szabadságharc során többször is körülzárták a császárhű erők, ám az ostromig nem jutottak el, így az augusztus 13-i szőllősi fegyverletételt követően kiváló állapotban védhették.
– A császáriak már június közepe óta azzal foglalkoznak, hogy időközönként küldenek egy felszólítást a várnak, miszerint adják meg magukat, mire a várőrség parancsnoka, Kiss Pál vezérőrnagy válaszában rendre jelezi, hogy nem lát okot erre. Július végén, a győztes kishegyesi ütközetet követően ismét sikerül felmenteni a péterváradi erődöt, így a várőrség, ha nem is teljesen szabadon, de tud mozogni a környéken. Jellačić ekkor küldött oda egy dandárt, hogy a vár körbezárása ismét teljes legyen. Amikor bekövetkezik a szőllősi fegyverletétel, és annak a híre elér Péterváradra, akkor Kis Pálnak is el kell gondolkodnia, hogy mit is tehet.
Az erőd rejtélyes története
Pétervárad a Vajdaság egyik legrégibb települése, amely napjainkra már szinte egybenőtt Újvidékkel, bár külön önkormányzata van, és önálló községként szerepel. A Duna jobb partján elhelyezkedő, és napjainkban is bejárható, impozáns vártól nem messze egykor kolostor állt, amelyet a tatárjárás után, IV. Béla uralkodása idején egy másik helyen újjáépítettek a Duna jobb partján emelkedő, kopár sziklákon. Ugyanekkor kezdték el a vár megépítését is. A vár alapját képező, kopár sziklák stratégiai fontosságú helyen álltak, ahol a magyarok jól tudták ellenőrizni a Dunán történő hajózást, ugyanakkor megnehezítették az ellenség számára a Fruška Gora hegyein történő átkelést is. A vár és a körülötte lévő földek a Bánk bánban is szereplő Petúr bán tulajdonát képezték egészen addig, amíg Gertrudis királyné meggyilkolása miatt el nem vesztette összes birtokát. A vár és a település azonban örökre megőrizte Petúr bán emlékét. Nándorfehérvár 1521. évi eleste után 1526-ig Pétervárad volt a déli magyar végvárrendszer legfontosabb erődítménye. 1716-ban Péterváradnál aratta az egyik legnagyobb győzelmét a török felett Savoyai Eugén herceg.
Messziről is jól látható legimpozánsabb része, az óratorony, amelyet részeges órának is hívnak, mert az órákat a nagymutató, a perceket pedig a kismutató jelzi. A magyarázatok szerint egyrészt a Dunán hajózók így könnyebben le tudták olvasni, hány óra is van, míg a percek kevésbé érdekelték a hajósokat, ahogy a várőrséget sem, akiket óránként cseréltek.
Az erőd mostani formájában négyszintes, a föld alatti része 1764 és 1776 között épült, amelynek a teljes hossza tizenhat kilométer, ám akár ennél is hosszabb lehet, mert elképzelhető, hogy léteznek eddig feltáratlan járatok, amelyek tovább növelhetnék az alagútrendszer hosszát. Az alagútrendszer építéséért Alfred Schroeder katonai őrnagy felelt. A föld alatti rendszer a katonák elhelyezésére és a fegyverek tárolására szolgáló helyiségeket tartalmazta. Becslések szerint mintegy harmincezer ember befogadására lett volna alkalmas vészhelyzet esetén. Az alagútrendszer egy része napjainkban is látogatható.
A péterváradi titokzatos alagutak sokak fantáziáját megmozgatták, számos legenda fűződik hozzájuk. Andersen dán meseíró 1838-ban a Dunán utazott az Osztrák–Magyar Monarchia határain belül, és egyik írásában megemlítette, hogy a Duna alatt volt egy alagút, amely Péterváradot összekötötte Újvidékkel. Több elmélet létezik, amelyek szerint létezik egy ilyen alagút, bár a történeti forrásokban nincs bizonyíték rá, ám teljesen nem zárható ki. A legenda szerint ebbe a titkos alagútba a péterváradi Szent Jurja-templom oltára mögött lehetett bemenni, majd az alagúton keresztül az újvidéki folyóparton található Szent Iván-kápolna jelentette a végállomást. A dunai rakpartnál napjainkban a háború áldozatainak emlékműve alatt áll a hídfő ma is látható maradványa, egy kisebb torony. Ez az 1831-ben épült kőoszlop a dokk vízszintjének mérésére szolgált. Ez az egyetlen maradványa az egykori hídfőnek, amely 1694 óta a péterváradi erődítmény része volt, és az erőd védelmét is segítette.
Az nyilvánvaló, hogy a fősereg fegyverletételét követően csak az időt húzhatják a védők, ugyanakkor egy költséges és időigényes ostrom a császáriaknak sem állt érdekükben, így mindkét oldal a minél hamarabbi megállapodásban volt érdekelt.
– Azzal tisztában vannak, hogy magyar fegyveres erő a környéken nincs, azaz felmenteni biztosan nem tudják a várat. Arról lehet némi sejtésük, hogy Komárom még ellenáll, ugyanakkor a császáriak igyekeznek nyomást helyezni rájuk, és folyamatosan beküldik a várba az újabb és újabb magyar fegyverletételek hírét, kezdve Görgei szőllősi kapitulációjától Arad megadásán át Vécsey Borosjenőnél, aztán az erdélyi csapatok Dévánál bekövetkezett megadásáig. Kiss Pálék viszont tisztában vannak vele, hogy helyzeti előnyük miatt nekik nem feltételek nélkül és olcsón kell adniuk a bőrüket. A várőrség alapvetően profi katonákból áll, olyanokból, akik a császári–királyi hadseregben szolgáltak korábban, illetve ott van a 2. honvédzászlóalj, amelyet még 1848 tavaszán, az első toborzást követően állítottak fel. A várőrség morális felkészültsége megfelelő, de az kétségtelen, hogy az egyedüllét tudata rossz hatással van a katonákra. Lehet sejteni, hogy előbb-utóbb elfogy az élelem, ostrom esetén a lőszer is.
Az orosz fővezérség Görgeit rávette, hogy írjon Kiss Pálnak a további ellenállás reménytelenségéről levelet, amelyet Görgei – miként a többi fegyveres erő esetében – meg is tett.
– A levél kicsit hasonlít ahhoz, amilyet Klapkának küld Komáromba, amelyben burkoltan jelzi, hogy nem kell annyira sietni az erőd átadásával, ugyanakkor arról sem köntörfalaz, hogy katonai értelemben a szabadságharcnak vége van. Az erőd körbezárása akkor már teljes, és a megadásra Haynau is felszólítja Kiss Pált, egyben megfenyegeti, hogy jól gondolja meg, milyen megoldást választ, mert ha az oroszoknak adná át az erődöt, akkor ők így is, úgy is átadják a várőrséget a császáriaknak, ezért jobban tenné, ha közvetlenül nekik adná meg magát. Az oroszok előtti fegyverletétel persze szóba sem jöhet, mert több száz kilométerre vannak a csapataik Péterváradtól, nem az a helyzet, mint a nyílt mezőkön állomásozó seregeknél. Igazából két lehetőségük marad a védőknek: vagy felrobbantják magukat, vagy átadják a várat, ám az utóbbi esetben némi alkulehetőségük azért akad.
Kiss Pál nem vállalta magára a döntést, hanem augusztus 25-én összehívta a haditanácsot.
–A várőrség viszonylag jelentős készletekkel rendelkezik, az ostromgyűrűn belül nagyjából három hónapra elegendő élelmük van, míg az ostrom hevességétől függően ugyancsak hosszabb időre elegendő lőszerrel rendelkeznek, így kitartó ellenállásra lehet számítani, csak hát magának az ellenállásnak a valódi értelme nem látszik, így szeptember 7-én ténylegesen is megtörténik a kapituláció. Nagyjából nyolcezer ember alkotja a várőrséget, és csaknem négyszáz ágyújuk van, amelynek a többsége várlöveg, amely jól mutatja, hogy egy kimondottan erős erődítmény jut a császáriak kezére, amelyet aztán igyekeznek is kihasználni, és Klapkát is értesítik, hogy már teljesen magára maradt.
A vár átadásával kapcsolatban számos ellentmondó megállapítást lehet olvasni, ezek szerint pedig a védők biztosították maguknak, hogy a későbbiekben ugyanazok a feltételek vonatkozzanak rájuk is, mint a Komáromban még ellenállókra.
– Maga a fegyverletétel ténylegesen feltétel nélkül történik meg, őfelsége és a császári fővezér kegyelmébe ajánlják magukat. Ugyan a tisztek egy része szeretne feltételeket, de Haynau nem hajlandó feltételeket engedményezni. Olyannyira nem, hogy végül Kiss Pált Aradon hadbíróság elé állítják. Végül egy nagyon érdekes megoldás következik be, a magyar szakirodalomban számos tévedés olvasható ezzel kapcsolatban, mert többen is azt írják, hogy a komáromiak mentességét mindenben kiterjesztik a péterváradiakra is. Voltaképpen az történik, hogy a tisztikar október 16-án valóban amnesztiát kap, rájuk valóban kiterjesztik a komáromi feltételeket. Viszont a legénységet, főleg a korábbi császári sorezredek tagjait egy az egyben visszasorozzák a császári-királyi hadseregbe, és a honvédzászlóaljak legénységét is sorozóbizottság elé állítják, majd, akit alkalmasnak találnak, azt szintén besorozzák. Nagyon érdekes, hogy a tisztekre kiterjesztett amnesztia éppen a parancsnokra nem vonatkozik, sőt az aradi hadbíróság halálra ítéli, annak ellenére, hogy mégiscsak egy teljesen felszerelt erődítményt adott át feltétel nélkül. Meglepő módon éppen Haynau javasolja Ferenc Józsefnek császárnak, hogy gyakoroljon kegyelmet. Ennek hatására decemberben a császár valóban amnesztiában részesíti Kiss Pált, elengedik, így mindenféle megtorlás nélkül megússza a szabadságharcot.
A kegyetlenségéről elhíresült osztrák fővezért több megfontolás vezette, amikor tőle szokatlanul kegyelemre ajánlotta a várparancsnokot.
– Haynau fellépésének a magyarázata az lehet, hogy már addig is nagyon sok presztízsveszteséget szenvedtek el, hogy a magyar csapatok Szőllőstől Aradon és Déván át Zsibóig mindenhol az oroszok előtt tették le a fegyvert, és ilyen módon a háború befejezésének a dicsőségét is ők aratták le. Haynau számára pedig kellettek az olyan sikerek, ahol a lázadók a császári csapatok, mint a törvényes hatalom képviselői előtt hódolnak be. Nagy valószínűséggel, ha életben marad a halálos ítélet, akkor sem hajtják végre, mert decemberre már az októberi kivégzéseket követő nemzetközi felháborodás hatására az osztrák minisztertanács intézkedett a politikai alapú halálos ítéletek felfüggesztéséről.
Talán éppen a korai amnesztia, illetve az, hogy Kiss Pál feltételek nélkül adta át a várat az osztrákoknak, eredményezhette azt, hogy a tábornok neve lényegében a feledés homályába merült, és ha megbélyegzésben nem is részesült, a szabadságharcosoknak kijáró tisztelet sem övezte.
– Nagy valószínűséggel jelentősen befolyásolta a megítélését, hogy a lehetőségei ellenére sem kezdett el alkudozni, mint Komárom védői, akiknek a tevékenységét Klapka gyönyörűen megzenésíti az emigrációban az emlékiratai megírása során, ahol a szabadságharc utolsó fellobbanásaként emlegeti. Mondhatjuk, hogy nem csupán Kiss Pálnak, hanem magának, Péterváradnak a szabadságharcban betöltött szerepe is elfelejtődött. Hiszen Komáromhoz hasonlóan nem csupán 1849 nyarán, de 1848-49 telén is fontos az erőd birtoklása, mert ha nincs magyar kézen, akkor egyáltalán nem biztos, hogy Perczel 1849-es tavaszi délvidéki hadjárata olyan sikerrel jár, mint így, hogy Jellačićnak is 1849 nyarán egyik szemét mindig Péterváradon kell tartania.
