ÉS AKKOR 72. – Hideg napok

A hetilap gyorsabb munkatempót kívánt, mint korábbi munkahelyem, a kétheti Hitel. Most visszanézve, valami különös sorsjáték folytán egyre gyorsabb tempóra tekerték a bennem munkáló ritmust, hol volt az az ÉS-béli, feszített tempónak gondolt heti nekirugaszkodás a később megismert napilapok folyamatos pörgésétől.

De most az ÉS-ben vagyunk, Megyesi Gusztáv még nem esett le a főszerkesztői székéről, a Duna-parti irodaház első emeletére a tágas előtérből kötélkorlátos tölgyfa csigalépcső vezet, fölérve balra a főszerkesztői szoba, aztán a folyosón végig a szerkesztői irodák hosszú sora. Még nem néztem egészen körül, amikor odalép hozzám két idősebb úr, a fényképekről ismert író, Bertha Bulcsu és a világítókék szemű Bata Imre. Mosolyognak, szinte egyszerre mondják, Isten hozott. Jól fogod érezni itt magad, lapogatja a hátam Bertha Bulcsu, akivel aztán arra a néhány évre, ami még hátra volt az életéből, barátságba keveredtem.

Ez nem laptörténet. Így hát semmi helye itt az Élet és Irodalomban betöltött pozícióim kapcsán annak, hogy miként alakultak az itt rám mért szerepek. Olvasószerkesztőből főszerkesztő-helyettessé váltam. Már az elsőért is megköpködtek néhányan ekkor már szép állami hivatalokban üldögélő egykori kollégáim. Különösebben ez nem érdekelt, mint ahogy az sem, hogy amikor eljöttem az ÉS-ből, akkor meg onnan dobálták utánam némelyek az erkölcsi furkósbotot.

Elszántan törekedtem arra, hogy – akárki akármit mond – az elindultától igen magas színvonalat megjelenítő Élet és Irodalomba az én munkám révén is csak minőségi szövegek kerüljenek be. Ez nagyrészt sikerült. Még akkor is, ha a külső körülmények ennek nemigen kedveztek. Zajlott a népi-urbánus csetepaté, egymást gyalázták a konzervatívok és a liberálisok, a szerkesztőség lehetetlen anyagi helyzetbe került, 1993 telén például téli kabátban, kesztyűben ültünk a fűtetlen irodákban, de a lap hétről hétre megjelent. A főszerkesztőváltáskor Kovács Zoltán került Megyesi Gusztáv helyébe. Iglói Nagy István lapigazgató kijelölte két helyettesét, engem és Váncsa Istvánt. Különösebb dicsőséget ez nem jelentett, annál több munkát az egyre fagyosabb szerkesztőségben. Meg persze azon kívül is, az Élet és Irodalmat a Blaha Lujza téri sajtópalota melletti nyomdában készítették el. A megjelenés előtti estén, mivel a korrektorok akkorra már kikoptak tőlünk, a szerkesztők párosával vették kezelésbe a kutyanyelveket. A szedőteremből felhozott lapok ellenőrzése elvitt hajnalig, aztán már a gépteremben, az ólomtól szürke arcú nyomdászok között írtuk alá az imprimatúrát.

Engem valahogy szerettek a nyomdai emberek, néha beszélgettünk is, aztán néhány alkalom után barátságosan veregettek hátba, amikor úgy szedtem ki egy-egy hibás bekezdést, ha hosszú volt a szöveg, hogy az azonnal a helyére ugrott. Jól van henteském, látjuk, te tömbösen húzol, beszélsz is velünk. Néha vittem egy-egy palack bort nekik.

Hajnalban aztán amikor leszédelegtem a Blaha Lujza téri aluljáróba, örömmel és büszkén lestem a már az újságárus elé kirakott Élet és Irodalmat. A kioszk melletti bezárt trafik üvegajtajában néhányszor kifigyeltem egy Budapesten világhírű MDF-es politikust, aki a saját tükörképét vizsgálgatta. Ő szemmel láthatóan tetszett magának.

Elolvasom a cikket