„Nem szeretem többé a halált, elvesztette előttem minden népszerűségét. Pedig hogy szerettem fiatal koromban, házborzongató szerelemmel: éltem belőle, fölnagyítottam, beléje bújtam, tort ültem fölötte, és – most félek tőle. – Félek tőle…”
Az idén augusztusban 100 éve elhunyt Bródy Sándor utolsó műve, a Rembrandt-novellák regénnyé összeálló (és csak halála után, kis példányszámban megjelent) ciklusa fejeződik be ezekkel a mondatokkal. Érdemes föllapozni a könyvet azért is, mert az emlékezés nemcsak felidézés, hanem újratanulás, és nemcsak arról tudhatunk meg valami újat, akire emlékezünk, hanem magunkról is: olyan árnyalatokat, hangnemeket, relációkat, ahogyan emlékezünk.
Az idén ősszel 355 éve elhunyt holland festőgéniusz, Rembrandt írói „tanulmányfeje” allegorikus önportré. Nem véletlenül választotta Bródy az igen sok önarcképet alkotó művészt (a mintegy 300 fennmaradt festményéből 50 önarckép, és még közel ennyi grafikai változat ismert) – ezek a „fejei” a legőszintébbek. Nem közönségnek és megrendelőnek szánta azokat, hanem önmaga megismerése foglalkoztatta, ezért nem idealizált, nem fedett el semmi ráncot vagy tökéletlenséget, s különleges fénytechnikájával még inkább láthatóvá tette az esetlegest. Tekintetében már fiatalon megjelent a balsors és a tékozlás, de szívesen próbálta ki magát az esettanulmányokra alkalmas helyzetekben: magányosan vagy nemesemberként, kocsmában dorbézolva vagy bibliai szerepben.
Bródy azt írta az 1922-es első változat előszavában, hogy regény vagy művészettörténeti munka helyett inkább „egy beteg történetének” tekinti a művét, de az is egyértelműnek tűnik, hogy Rembrandt példáján keresztül saját betegségét igyekezett föltárni. Szeretné ugyan, ha ez a stúdium egy „öreg fejről” Rembrandthoz hasonlítana, de nem venné rossz néven, ha valaki kiderítené, hogy nem hasonlít. Mert ő elsősorban azért vázolta föl e tanulmányfejet, hogy vele együtt lehessen négyszemközt, míg dolgozik vele. Hogy Rembrandttal szembenézve a saját tükörképét lássa.
„Nekem a legizgalmasabb társaság minden élők között a mindenét elpocsékolt, mindenből kigazdálkodott, és éppen ezért a leggazdagabb művész. […] Gyógyítkoztam vele és rajta. Volt idő, tizenhét esztendővel ezelőtt, amikor én (aki dilettáns és kissé elkésett tanítványa vagyok neki) magam is meghaltam, első ízben. El is temettek annak rendje és módja szerint, olvastam a magam nekrológját.” – 1905-ben ugyanis majdnem sikeres öngyilkosságot követett el, Semmering mellett szíven lőtte magát, utána hosszú ideig kórházban feküdt.
Rendhagyó egyszemélyes folyóirata, a Fehér Könyv, majd a Jövendő című lapja is anyagi csődbe jutott, hátgerinc-sorvadásról szóló hamis orvosi diagnózist kapott, elszerették tőle a szeretőjét, négy gyerekéről nem tudott gondoskodni. Mindez bizonyára hozzájárult a végső reménytelenséghez vezető rossz közérzetéhez, s bár a század eleje a pálya termékeny időszaka volt, már nem kapott annyi és olyan erejű tapsot, mint korábban, az irodalmi vezéregyéniség fokozatos státuszvesztését elkerülhetetlennek vélte.
Jókai és Mikszáth még élő „örökségéből” szabadulni vágyván, a Hét című folyóirat állandó és ünnepelt szerzője volt, miután naturalizmus első magyar képviselője lett a huszonegy éves korában, 1884-ben megjelent Nyomor című novellakötetével; 1902-ben újabb sikert hozott A nap lovagja című regénye és A dada színpadi bemutatója. Krúdy szerint Bródy „újdonság volt az országban, amikor megjelent. Igaz, hogy még Jókai volt az irodalom királya, de már voltak egyes olvasók, akik más könyvekre is áhítoztak.”
Öngyilkossági kísérlete után jelentkezett Ady a Bródy Sándor tragédiája című lírai cikkel, és erre a fordulatra reagált a publicistaként akkor pályakezdő Kosztolányi is a Bácskai Hírlap hasábjain. Portréját maga is „nekrológnak” nevezte, ami azért még tragikusabb, mert az, akit temettek, még élt. Bródyt tragédiahősként láttatta Kosztolányi, akinek szükségszerű a bukása, „mert tudjuk, hogy ami egetvívás, annak el kell pusztulnia, olyan nyomorultan, vagy még nyomorultabban, mint annak, aki sohase kapott az égből tüzet”.
Évtizedekkel később Illés Endre portréja azt emelte ki, hogy Bródy mohósága – ahogy a Húsevők című novellája sejteti az élet bekebelezésének folyamatát, mely során a húsevő végül önmagát is fölfalja – talán nem volt elég egy teljes életmű létrehozásához. De az írói attitűd, mely minden helyzetben „fölhasítja a rosszat”, színpadi hőssé emeli az alkotót – ám ez csak addig tart, míg el nem sorvadnak az oroszlán tépőfogai.
„Magyar költő volt – írta Kosztolányi, valóban múlt időben, nekrológként. – A jövő majd belátja, kije volt az irodalomnak, ezt azonban már most el kell ismernünk, betegágyánál. Különös, tüneményszerű, cigányos mesekirály, hatalmas írásművész, de minden porcikájában magyar volt, s úgy a lelkünkhöz nőtt. Írásait nem mázolta be nemzeti színnel, de a nyelvünkön szólt, mert titáni érzelmeit ezen a furcsa keleti magyar nyelven tudta legjobban kifejezni. Olvassák az írásait, s és ha ezeknek sem hisznek, nézzék meg az újságtudósításokat, s megtudják, hogy ez a nagy ember, mikor vérében fetrengett, öntudatlanul magyarul beszélt! A halál fagyos iszonyatában pedig nem pózolunk.”
Ezt a póznélküliséget követte a Rembrandt ürügyén írt önelbeszélés, Bródy magányának és haldoklásának a története. Két magány, két haldoklás. A festő alakja két évtizeden keresztül foglalkoztatta, egyfelvonásos színművet írt róla, s közvetlenül a felépülése után, 1906 nyarán az Új Idők hetilap kiküldetésével vett részt a 300 éves amszterdami Rembrandt-jubileumon. Esszéje a festő életét mesélte el, az önarcképek nyomán, s benne látta meg a modern művész előfutárát, akinek legfőbb és örök mondanivalója „tulajdon énje”. Itt fedezte föl, hogy a múló és részeg percek után „nézni, amit csinálunk, nem lehet másképp, csak józan, hideg, szinte kegyetlenül vizsgálódó, ellenőrző szemmel”. S hogy önmagunkat megfigyelve a létezésben még az utolsó pillanatban is változunk.
A szerző irodalomtörténész
