„Több dolgok vannak földön és égen,
Horatio, mintsem bölcselmetek
Álmodni képes.
(Shakespeare: Hamlet)
A demográfia problematikájának végiggondolásakor óhatatlanul szemünkbe ötlik a 21. századot megért európai kultúra helyzetének abszurditása. Nem tudjuk nem észrevenni, hogy egyrészt van az önképe szerint a tudomány által mindent uralma alá hajtó, lehetséges létezési csúcsait elérő ember, aki (a transzhumanisták szerint) a szingularitásban éppen készül egy következő evolúciós lépéssel a világegyetem egészét értelmi funkcióval felruházni, másrészt ugyanez a győzedelmes ember elcsúszni tűnik egy banánhéjon, mivel ebben az elért, fene nagy tökéletességben reális forgatókönyvnek tűnik a kihalása vagy legalább a degenerációja.
Jót nevetnénk e jelenségen, ha nem lennénk közvetlen érintettek. Valami itt nagyon nincs rendben. Ha ez a fantasztikus tudományos fejlődés az ember evilági megszűnéséhez vezet, akkor esetleg nem is olyan fantasztikus, és minden önhittségével szemben, esetleg sokkal fontosabb az ember szempontjából mindaz, amit a tudomány nem tud, mint amit tud.
Ezen a ponton pedig fontos élnünk egy distinkcióval. Egy olyan distinkcióval, ami ma általában az érzékelhetőségi szint alá szorult, s ezért nehézségbe ütközik az érdemi kommunikációja.
Azt a kultúrát, amiben ma élünk, férfiak hozták létre. Simmelt idézve: „Férfiak teremtették meg az ipart és a művészetet, a tudományt és a kereskedelmet, az államigazgatást és a vallást, ezért nemcsak objektíve van férfias jellegük, hanem ismételt gyakorlásuk is sajátosan férfierőket követel.”
Tessék elfelejteni, hogy erre az egyszerű tényre valamiféle nőjogi aktivistaként szeretném ráirányítani a figyelmet. Sőt, a feministák mindazzal a politikai szerepvállalással, ami a férfijogok megszerzésére irányult, csak elfedték ennek a ténynek a jelentőségét. Merthogy nem nőjogokért harcoltak, hanem férfijogokért. Nem saját nemük szerepét akarták megerősíteni a társadalomban, hanem mivel a férfiak jogaira vágytak, azokat saját értékrendjükben is magasabbra sorolták, mint ami nőként járt volna nekik. Ezzel pedig mindenek fölött megerősítették a kultúrában a maszkulinitás értékrendjét. Ma már a nők fejében is maszkulin értékrend van, és ma már egy nőből is szinte önmaga ellenében lehet csak kibányászni a maszkulin értékrendi beállítottsággal egyébként szinte semmiben át nem fedő, természetes késztetéseit. Pedig a nő más. Olyannyira más, mint amennyire más lehet egy földlakó egy marslakóhoz képest.
Furcsa módon senkinek nem tűnik fel, hogy nem lehet látni gépkocsi szerelőaknájából csillogó szemekkel előbújó, nyakig olajos nőket. Biztosan azért nem, mert vágyva vágynának gépezeteket szerelgetni, csak kicsikét buták hozzá.
– Nem lehet, hogy a nőket a világból valami olyasmi érdekli, ami pedig a férfiakat nem érdekli? Nem lehet, hogy a világ éppen úgy van kitalálva, hogy mindannak, ami maszkulin, együtt és azonos súllyal kell jelen lenni azzal, ami feminin, és ha ez az egyensúly felborul, annak végzetes következményei lehetnek? Nem lehet, hogy a nők soha nem hoztak volna létre olyan kultúrát, amelyben a demográfia bármiféle szinten is problémává válhatna? Nem lehet, hogy ez az egész zsákutca, amibe ez az önhitt civilizáció belekergette magát, éppen a férfi-nő egyensúly megbomlásának következménye?
– Ugyan melyik nő tervezgeti lázasan egy marsi kolónia létrehozását?
– Kisfiúk! Nem lehet, hogy ennek az egész technikai őrületnek nincs egyéb értelme, mint mikor karácsonyra megkapjátok a játékvasutat? – Ó, hát játszadozzatok! Aranyosak vagytok. Az életről azonban, ami szép és komoly dolog, nem sokat tudtok.
Sajnálatosan abszurd az is, ahogyan ebben a maszkulin rendszerben egy férfi a helyzet mentése érdekében javaslatot tesz az anyai szerep magasabb szintű társadalmi elismerésére. Az anyát, aki magában hordozza az élet foganásának misztériumát, a férfi, aki ezek szerint nemcsak kisvasúttal akar játszani, hanem élni is akar, és még maga után következő generációkat is látni akar, kegyesen, az édesanyát el akarja ismertetni a társadalommal.
– Kisfiam! Gondolkozzál!
Nem akarom én lábbal tiporni oly fejlett férfi büszkeségedet, de talán észre kellene valahára venned, hogy nemcsak kisvasút van, meg tőzsde, meg marsi kolónia, meg transzhumanizmus, hanem mi is itt vagyunk, nők, akiket sem a kisvasút, sem a tőzsde, sem a marsi kolónia, de még a transzhumanizmus sem érdekel. Méghozzá egyáltalán nem.
Ha eddig nem tűnt volna fel, mi nők vagyunk az emberiség fele. – Szerinted az emberiség fele ekkorát tévedhet? Csak ti tudjátok, merre van az előre? Van arra bármi, amerre ti haladtok?
Az a világ, amit ti csináltatok, nincs tovább. Például azért nincs tovább, mert nekünk nem kell. Abba a világba mi nem szülünk gyermeket. Az élethez egészen más dolgok kellenek, mint amiért ti rajongtok. Élet pedig akkor lesz, ha mi is akarjuk. És ha tényleg élni akartok, akkor majd jöttök, és kérdezni fogtok. Minket fogtok kérdezni. Mert egyébként mi hallgatunk. Nem okoskodunk, hanem viseljük az életet.
A szerző a Kortárs Női Reflexiók Fórumának elnöke
