Nem tehetek róla, hogy magyarként a folyóba zuhant drezdai híd látványáról a Dunába robbantott budapesti hidak jutnak az eszembe. Azok a gyönyörű hidak, amelyeket a Magyarországgal szövetséges német hadsereg 651. utászzászlóalja aknázott alá, hogy majd kellő pillanatban parancsra felrobbantsa őket. Mind a hét budapesti hidat: a város egyik jelképének számító, 1849-ben épült Lánchidat; a 20. század elején sokáig a világ leghosszabb függőhídjának számító Erzsébet-hidat; a Szajna-hidakra emlékeztető kékre festett Margit-hidat; a rácsos vasszerkezetű Ferenc József (ma Szabadság)-hidat és a Horthy Miklósról elnevezett mai Petőfi-hidat. Aztán ott volt még robbantani a két vasúti összekötő híd. Ezekre már korábban sor került, még december végén, miután a szovjet csapatok a Duna mindkét oldalán körbekerítették a fővárost.
Budapest hídjainak elpusztításában nemcsak a németek, hanem különböző indíttatásból a szovjet hadvezetés, a hozzájuk átállt románok és az amerikai légierő is érdekeltek voltak. A hidak ugyanis hadműveleti tereptárgyak, ezért a német vezetés csak Pest feladása után akarta felrobbantani őket, amikor katonáik többsége már viszonylag rendezetten visszavonult Budára. A pesti oldalon csak a magyar csapatok maradtak tömegesen, őket nem értesítették időben német szövetségeseik. A szovjetek viszont pont Pest feladása előtt szerették volna a hidakat felrobbantani, hogy elvágják a védők visszavonulási és utánpótlási vonalait. A románokat nem stratégia, hanem a puszta magyargyűlölet vezette.
Mégis tagadhatatlan tény, hogy a hidakat a Wehrmacht utászai robbantották fel. A parancsot a német csapatok budapesti főparancsnoka, Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok adta ki Hitler 1944. december 1-jén kelt 11. számú vezéri utasításának megfelelően. Hitler elrendelte a magyar főváros háztól házig tartó védelmét (?), azaz rommá lövették ezt a gyönyörű várost. Ennek része volt a hidak elpusztítása is. Hozzá kell tennünk: a robbantómunkát a lehetőségekhez képest „humánusan” végezték, mert a hidak pilléreit megkímélték. A körbezárt Budapest ostroma, ahonnan nem volt menekvés, ötven napig tartott. Ez volt Sztálingrád után a második világháború második leghosszabb és legvéresebb ostroma.
A háború utáni szovjet kihallgatási jegyzőkönyvek szerint Pfeffer-Wildenbruch tábornok a budapesti hidak és történelmi emlékek megsemmisítését a háború járulékos veszteségének tekintette. A hidak neki nem számítottak, mert ezeket szerinte könnyű helyreállítani. A felrobbantott hét budapesti hídból négy és félért vállalta a felelősséget, mivel az Újpesti összekötő vasúti hidat az amerikaiak bombázták le, a Ferenc József híd pedig attól robbant fel, hogy orosz akna csapódott a robbanószerkezetbe. A Margit híd feléért a magyarok óvatlansága a felelős.
Óvatlanok voltak a magyarok, mert 1944. november 4-én, amikor a város határában már megjelentek a szovjet csapatok (oroszok, ukránok és sok más nép „a szövetségbe forrt szabad köztársaságokból”), de harcok még nem folytak, ők a saját városukban saját hétköznapi életüket élték. Munkába, iskolába, társaságba jártak, intézték dolgaikat, nyugodtan közlekedtek a hidakon is, mint aznap kora délután a Margit hídon. A német utászok is nyugodtan szerelték a robbanótölteteket, hogy majd harcostársaik kellő időben a kellő csapást meg tudják tenni. De történt valami, amire senki nem számított, talán egy szikra, amitől berobbant a gyújtózsinór, és megállíthatatlanul futott a töltetig, robbant és robbant a híd, rajta villamosok, buszok, autók és sétáló gyalogosok. A kimerevített kép Picasso Guernicájára emlékeztet, égnek meredő sárga villamos, a Dunába csúszott hátsó kocsival, vér, vízbe fúltak, holtak és sebesültek, mocskos, háborús káosz, aminek látványát a Duna sem tudta kimosni a magyar emlékezetből. Több száz halott, köztük a német utászok is, pedig a civil mentés azonnal megkezdődött. A hivatalos hírközlés napokig hallgatott róla, nem tudták eldönteni, hogy szabotázs, baleset vagy német hadműveleti szándék volt-e, és egyébként sem akarták a nyilas nemzetvezető beiktatását megzavarni.
Ma a Margit híd pesti oldalára „robbanást” mondunk eufemisztikusan, mert előkészítetlenül, nem a haditerv szerint történt. Egyébként is a német katonai parancsnok csak a budai szakasz későbbi robbantásáért vállalta a felelősséget. Hogy a többi háborús kárért ki vállalja a felelősséget, máig sem tudjuk. A hidak felrobbantására a hirtelen épült és később lebontott Kossuth híd helyén emlékezik egy 1961-ben állított szocialista kőoszlop, amely az „esztelen fasizmust” jelöli meg felelősként. A fasisztáknál lehetne háborús kártérítésért reklamálni, de mi nem vagyunk sem lengyelek, sem görögök.
A második világháború a közúti hídjainkon is óriási károkat okozott. A közúti Duna- és Tisza-hidak 100 százalékban, az ötven méternél hosszabb hidak 90 százalékban pusztultak el. A veszteség értékben nagyjából harmincszorosa volt annak, amit az ország békeévekben a hidak építésére és fenntartására fordított. Nagy hídjaink közül a visszavonuló német csapatok felrobbantották a medvei, komáromi, esztergomi, a budapesti hidakat, a dunaföldvári, bajai, tótfalusi, szigetcsúcsi, gubacsi és ráckevei Duna-hidat, továbbá a tiszafüredi, tiszaugi, szentesi és algyői közös vasúti és közúti Tisza-hidat.
Pfeffer-Wildenbruch tábornoknak igaza volt, ha a pillért meghagyják, viszonylag hamar újjá lehet építeni a lerombolt hidakat. A magyarok meg is tették, méghozzá a régi tervek szerint, a régi formában, sőt az elmúlt időben szaporodott is a Duna-hidak száma. Az időszakos felújítások is kötelezően zajlanak, hogy ne következhessék be váratlan baleset.
Mint most Drezdában, szeptember 11-én. A dátum miatt a hír hallatára a német titkos és nyilvános szervek is azonnal terrorcselekményre gondoltak, de a helyszínre érkezve látták, hogy itt egyszerűen elhanyagolt szerkezethibáról van szó. Van ilyen bőven Németországban. Most hirtelen kiderült, hogy hivatalosan tizenhatezer közúti és vasúti híd vár felújításra. A Német Városok és Önkormányzatok Szövetsége ennél jóval több felújítandó műtárgyról tud. Egy általuk korábban készíttetett tanulmány szerint az önkormányzati kézben lévő mintegy hatvanezer hídnak a fele nincs megfelelő állapotban. A drezdai Carola híd összeomlása világossá tette, több pénzre van szükség, mert még a hidak karbantartását sem tudják önkormányzati forrásból előteremteni. Bármikor előfordulhat a Carola hídhoz hasonló baleset, ami csak azért nem lett szerencsétlenség, mert hajnali háromkor a bagoly és pacsirta típusú németek egyaránt alszanak, és a menetrend szerinti villamos tíz perccel korábban haladt át a hídon.
Mindenkit váratlanul ért a híd leomlása (hiszen nem volt aláaknázva). A szakértők nem is sejtették, hogy ilyen rossz állapotban lehet. Most oltják a tüzet, amennyire lehet, ez a híd az NDK-ban épült, más (szocialista?) technológiával, de ezer oka lehet az állagromlásnak, például a hőmérséklet-változás, a só okozta korrózió, a híd alján haladó távhővezeték. Talán az, hogy közlekedésre használják? Vagy inkább az, hogy jó ideje Németországban a látszat jólét fenntartására és a befogadott milliónyi migráns finanszírozására egyre több pénz kell, és pont arra nem jut, amire igazából kellene? Az infrastruktúra fenntartására és fejlesztésére, karbantartásra, nyugdíjra, betegellátásra, az életszínvonal valós megőrzésére? Árvízvédelemre? Kellene, mert az előrejelzések szerint napokon belül árad az Elba, és nem tudni, hogy a folyóban fürdő százméteres hídelem hogyan fog reagálni az áradásra.
Azt viszont már tudjuk, hogy a csehek hogyan reagálnak. Merthogy az előrejelzések szerint Csehországban vasárnapra az éves csapadékmennyiség mintegy harmada hullhat, a tározókat emiatt le kell üríteni, ami Drezdánál jóval nagyobb vízhozamot eredményezhet. Az összeomlott drezdai híd nem élvezhet elsőbbséget a csehországi polgárok védelmével szemben – mondta a cseh miniszter.
A szerző történész
