2024. szeptember 14. szombat. 9:48
„Az első világháború alatt, harmincöt évesen Németországból Svájcba utaztam – emlékezett egy beszélgetés során Albert Einstein. – A határon megállítottak, és a nevemet kérdezték. Eltartott egy darabig, amíg eszembe jutott. Sose volt jó a memóriám.” Megmosolyogtató mondat attól a tudóstól, akit minden idők egyik legnagyobb koponyájának tartottak. Ugyanakkor minden bizonnyal így történt az eset, mert a tudóst éppen egy izgalmas gondolat foglalkoztathatta, amely kizárta, hogy a kérdésre azonnal válaszoljon. Különben is: az ember nevét nem szokták a határon megkérdezni, ugyanis a fényképe és a neve ott áll az útlevélben.
Nem írok újdonságot azzal, ha azt állítom, hogy csapnivaló memóriájára szinte mindenki szokott panaszkodni, ítélőképességére azonban kevesen. Meg aztán a rossz memóriára való utalás védelmet is nyújt az emlékezőnek. Albert Schweitzer egészen odáig ment, hogy azt állította: „A boldogság nem más, mint jó egészség és rossz memória.” Nem tudhatjuk, hogy Richard Nixonnak, az Egyesült Államok 37. elnökének éppen hol járt az esze, amikor Georges Pompidou temetésére Párizsba érkezett, tudniillik kijelentette: „Nagyszerű nap ez Franciaországnak!”
Hihetjük, hogy egy politikusnak akkor jó a memóriája, ha tudja, mire kell emlékeznie, és mit kell elfelejtenie. Meg aztán semmi sem olyan értékes a politikában, mint a rövid emlékezet. Amikor a politikus panaszkodik egyre romló memóriájára, ez olyan, mintha egy hajóskapitány panaszkodna a tengerre. Egyébiránt az emberi emlékezet tökéletlen szerkezet, mert annak csak kis része valóság, a másik része képzelet. De nem is az emlékezés, hanem a felejtés képessége teszi lehetővé, hogy éljünk. Mondhatjuk a felejtést áldásnak is, mert az embernek néha olyan események jutnak az eszébe, amelyekre jó volna nem emlékezni. Az igazi pokol persze az lenne, ha semmit sem tudnánk elfelejteni. Szerencsére azonban az agyban is létezik árapály. Feleki László aforizmája telitalálat: „A feledékenység az agy önvédelme.” Miért nem végtelen a memóriakapacitásunk? Miért nem emlékezünk mindenre? – teszi fel a kérdéseket Freund Tamás agykutató. Szerinte minden, ami valaha történt velünk, maradandó nyomot hagyott az agyunkban. Tehát nem a „beírással”, a „bevetéssel” van a baj, hanem az előhívással. Itt jegyzem meg, hogy a megbocsátás valójában nem azonos a felejtéssel. Az idő begyógyítja a sebeket, de sohasem hoz feledést. Vannak olyan emlékek, amelyeket halálunkig nem tudunk elfelejteni.
Az internet, az okostelefonok és a komputerek módosítják a memóriáról alkotott véleményünket, mert kényelmes eszközök, és fennáll annak a veszélye, hogy elménk gazdagságát korlátozzák és elsorvasztják. A veszélyforrásokra tehát ügyelnünk kell! Ne felejtsük el azt sem, hogy a jó memória titka a megfigyelés. Világhírű írók is hangsúlyozzák, hogy három dologra van szükségük: élményre, képzeletre és a részletek aprólékos megfigyelésére. Minden attól függ, hogy mire koncentrálunk, és mit tekintünk lényegtelennek. A memória egyetlen szóval: kísérteties. George Burns 1996-ban, százéves korában elhunyt amerikai komikus tréfásan állította: „Először elfelejted a neveket, majd elfelejted az arcokat. Aztán elfelejted felhúzni a sliccedet, végül elfelejted lehúzni a sliccedet.” Az aforizmák mestere, Mark Twain sorai is ide kívánkoznak: „Amikor fiatalabb voltam, bármire vissza tudtam emlékezni, akár megtörtént akár nem; ám a képességeim megkoptak, és hamarosan már semmire nem fogok tudni emlékezni, csak arra, ami sosem történt meg.”
A szerző újságíró
