2024. szeptember 14. szombat. 11:1
Az általánosan elfogadott értelmezések szerint Thomas Mann Mussolini fasizmusa elleni tiltakozásként egy olaszországi tengerparti nyaralás tapasztalata alapján írta meg egyik klasszikussá emelkedett novelláját, a Mario és a varázslót, amelyben Cipolla a közönség szórakoztatása érdekében addig hipnotizál önként jelentkezőket, akik öntudatlan állapotukban groteszk és megalázó mutatványokkal alázzák meg magukat, amíg az egyik megszégyenült, Mario, dühében le nem lövi.
Nem tudom, olvasta-e Volodimir Zelenszkij ukrán elnök ezt az örökbecsű művet – ami tágabb értelemben nem csupán a fasizmus, hanem valamennyi „izmus” veszélyére figyelmeztet, amely kiválasztottsága és csalhatatlansága tudatában agymosással igyekszik félresöpörni minden más gondolatot –, mert a demokrácia lánglelkű védelmezőjeként megjelenített diktátor tettei alapján bátran párhuzamot vonhatunk Cipolla és közötte. Az egykori komikus egy jól felépített műsorral úgy elkábította népét, hogy az, korábbi politikusaiban csalódva, megbűvölten választotta az állam fejévé, mit sem törődve a ripacs szemfényvesztésével, mert valaki mást akart; valakit, aki varázslatot tesz az országgal, és egycsapásra kiemeli a keleti pusztákból. Nem érdekelte őket, hogy egy csepűrágó csak a vásárok sekélyes színvonalából emelkedik ki, a környezet sivársága emeli magasba, ám ettől még nem lesz fenomén, és legkevésbé nem a nagy célok megvalósítója, hanem csupán a pillanat bűvésze marad, aki sarlatánként babonázza meg környezetét. A nép szolgájának beállított kalandor profi támogatók segítségével elkábított pórnépe önként és dalolva dugta fejét a hurokba, s mire feleszmélt volna, megmásíthatatlan útra terelték. Az egykor ötvenmilliós országot még nem változtatta pusztává, de remek úton halad ennek érdekében; az ország lakossága megfeleződött, és a további tizedelés érdekében rendíthetetlenül zúz, egyre vadabb lépésekre szánja rá magát. Hol van már az az idő, amikor csak hangoskodott és a diplomáciában szokatlan durvaságokkal osztotta az észt szövetségeseinek? Az elmúlt hetek ámokfutásai határozottan egy fuldokló kapkodására hajaznak. A kétségbeesett kurszki támadás, a váratlan kormányátalakítás, az orosz területek elleni rakétatámadások engedélyezésének követelése, mind-mind a reménytelenség megnyilvánulásai. Zelenszkij – ugyan képtelen megérteni – lényegében „halott”, ahogy Cipolla is az volt, amikor Mariót választotta célpontjául.
Nem volt törvényszerű szánalmas bukása; fél évvel ezelőtt vagy legkésőbb az általa Svájcba összegründolt békekonferenciának nevezett pojácáskodáson meg is dicsőülhetett volna, ha a nyugati támogatások akadozására, elégtelenségére hivatkozva bejelenti lemondását. Színpadi „előképzettsége” meg is alapozta volna sikerét, hozsannák zengnék azóta dicső tetteit, és az ukránok vére árán szerzett vagyonát élvezve, mint egy történelmi hős élhetne valamelyik fényűzőn kialakított palotájában. Csakhogy – miként annyi más szélhámost – őt is elkábította a hatalom, maga is elhitte messiási küldetését, és feledve komédiási előéletét babérkoszorúkról, pálmafákról, őt magasztaló ódákról, hollywoodi filmekről, az örökkévalóságról álmodozott, márpedig a hamispróféták törvényszerű sorsa a szégyenletes fiaskó. Cipolla halhatatlanságát nem ócska trükkjeinek köszönhette, hanem Thomas Mann nagyságának.
A szerző vezető szerkesztő
