Sokan maradtunk amolyan itt felejtett magyarok, akik – bár már negyed százada élünk ebben az új korban –, úgy érezzük, valami menthetetlenül ott maradt a régiben. Abban a rettenetes, gyönyörű huszadik században. Ott maradt a fiatalságunk, az egészségünk, ott ragadtak a szerelmeink, barátaink, s mégis milyen jó, hogy itt vannak velünk a gyermekeink, unokáink, tanítványaink, akiknek elég a szemébe néznünk, s máris elhessegetjük a fárasztó melankóliát. Van még dolgunk ebben az új korban, ugyan nem nagyon értjük minden elemét, néha megdöbbenve tapasztaljuk elfajzottságát, de megérteni akarjuk, sőt befolyásolni is egy kicsit, ha még lehet. Rövid volt az a huszadik század és mégis mérhetetlenül hosszú. Nem tartotta be a naptári kereteket, valamikor a nagy háború után kezdődött csak el igazán, és erre, mifelénk tíz évvel a kétezredik év előtt be is fejeződött. Oldott kéve lett nemzetünk, préda lett országunk – széthullott, széthordták –, s nem is csak a kintről leselkedő farkasok, de a belső hiénák is, de sokszor!
Nem kár azért a huszadik századért! – mondhatják önök, előrjöngték a külső-belső bitangok, s mi mégis ragaszkodunk hozzá. Odabénultunk a tragédiáinkhoz és odabénultunk a hibáinkhoz. De nem szabad ezért haragudni ránk: könnyen felejtünk, nehezen tanultunk, de a tapasztalatunkra bizonyosan lehet építeni a mostani kihívások idején is. Ezért hiányozhat sok minden. No nem az éhezés, a tetvek, a tífusz, a halál, a háború. Mi tudjuk, milyen lehetett, amikor a magyar síszázad a ködben hasalt a fagyos havon, s a százados éppen mély levegőt vett, hogy parancsot adjon a támadásra, amikor „egy heves nyugati szélroham elsodorta a ködöt, és kisütött a nap. Az érintetlen kristályos hó felszikrázott, s a parancsra érett gondolatot torokba zárta a hason fekvő magyar katonák elé táruló, dermesztő látvány. Száz, talán százötven méternyire a sízászlóalj előtt legalább negyven-ötven T–34-es harckocsi várakozott, nyilván indulási parancsra várva ők is.”
Mi hasaltunk ott a Donnál, pedig csak Cseres Tibor írta le nekünk azt a pillanatot, de a mi mellünkön, hasunkon szivárgott át a fagy, mi dermedtünk meg a félelemtől, meglátva a tankokat, és mi nem értjük, hogyan ereszkedhetett rá az európai vezetők szemére az a köd, amely háborúba kergetné ennek az új századnak a fiait is. Méghozzá világháborúba. Mi nem jártunk háborúkban – szerencsénk volt –, de felelősséget érzünk a mai fiatal nemzedékekért, s majd az újabbakért is, hogy nekik se kelljen ezt megtenniük. Ne álljon elő olyan „helyzet”, hogy ne maradhasson választási lehetőség. Mert mindig így szokott lenni: „nem maradt más lehetőség”. A hatodik lépést is ismerni kell a táblán, hogy ezt elkerüljük. Se vesztes, se győztes, mert így is, úgy is utána jön a kannibalizmus.
Tragédia volt bőven a huszadik században, hiba is, bűn is. Elaljasodás, erőszak, besúgás. De mindennek ellenére volt szépség, szeretet, ellenállás. Volt nevetés, voltak önfeledt boldog percek, órák, napok. Volt szabadság is, micsoda szabadság! Hogy átvertük Kádárt, az oroszokat, s az összes talpnyalójukat! Hogy tudtunk örülni egy gondtalan délutánnak a Palán, egy várakozással teli vonatozásnak a Balcsira; fürtökben lógva a villamos nyitott peronjáról a Thököly úton, meccsre menet. A céltalan ácsorgás is milyen jó volt: jön-e valaki, meglódulunk-e, vagy leállunk focizni? Mi nem súgtunk be senkit, erőszakosak sem voltunk, csak védtük, ami a miénk: a lányokat, a grundot, a csapatot. Az jó volt, hogy nem kellett védeni a magyarságunkat, mert itt bent a zsugorított országban nyíltan senki nem merte támadni. Volt ez az internacionalizmus, de ki vette azt komolyan? Olyan „baráti”, sőt „testvéri szocialista” országokkal, mint a trianoni reflexekkel átitatott szomszédaink, na meg nagy „felszabadítónk”, a Szovjetunió. A magyargyűlölet nyilván ott lappangott sokakban, de – micsoda paradoxon –, az internacionalista kommunista diktatúra visszafogta őket. Írókat, zenészeket, színészeket, zsurnalisztákat. Aczél György fogta vissza őket, mert úgy gondolta, ő ügyesebben megcsinálja. Mást nem kellett visszafogni. Magyarellenes melósról, úszómesterről, mozdonyvezetőről vagy földművesről aligha hallottunk. „Internacionalizmus és szocialista hazafiság” – szavalták, megbélyegezték a „nacionalizmust”, de mi nem találkoztunk se ezekkel, se azokkal. Büszkék voltunk a magyarságunkra, egyszerűen szerettük a hazánkat, s ennek nem mond ellent az, hogy kritikátlan rajongással néztünk a „Nyugatra”, s sokan közülünk állandóan oda vágytak. És sokan el is mentek. És az sem mond ellent, hogy a hazánk élén – minden szinten – áruló gonosztevők ültek, akik ráadásul még pitiánerek és bunkók is voltak. Nem estünk abba a hibába, amely ma is fogva tart sokakat. Semmit nem ér – sőt rosszabb mindennél –, ha valaki antifasiszta, de egyben antidemokrata. Például kommunista vagy mai szóval „antifa”. Nem imponált nekünk, hogy Carlost, a terroristát volt merszük nálunk bújtatni, s azt végképp utáltuk, hogy mindenféle, magukat kommunistának mondó szervezeteket támogattunk, meg az Izraeli Kommunista Pártot.
Vagyunk, amolyan múlt századi magyarok, akik viszont abban a században megint csak szívesen időztek eggyel korábbi korszakban. Jókaival pezsgős ebéden, ibolyaszemeit csodálva, s hallgatva a szentenciát: „Egész életem folytonos láncolata volt Isten kegyelmének.” Oh, igen, Isten kegyelme! Hiszen a keresztény hitünket gyűlölők is csendben voltak. Dolgoztak, fúrtak, faragtak, de azonos platformra az ateista-materialista kommunistákkal csak nem akaródzott helyezkedni. Sőt! Aczél vissza is foghatta őket, hiszen az a magyar kommunizmus olyan, de olyan liberális volt, hogy Kádár elvtárs magával a római pápával is diskurált a világ dolgairól. És ennek örömére még az utolsó papot is kiengedte a börtönből. Csaknem tizenkilenc évi rabság után. Büszkék azért Kádár elvtársra nem voltunk, sőt a pápára sem. Rettenetes istentávolságokat kényszerítettek ránk, s így lehettünk a kételyek is bizonyosságok mentén megingathatatlanul részei a Teremtőnek.
A hűség is de hiányzik! Éppen most, amikor már semmiféle merénylet sem fenyeget. „Megtörtént, holott nem követtem el, / és nem történt meg, holott elkövettem.” Mennyi jelző, mennyi bélyeg. Humanista, piarista, nikotinista. A presszó mélyén Pilinszky János, súlyos füstfelhőben. „Merre, hogyan?” Hogyan maradhatott ott a huszadik században a vers, az irodalom, a film? És nemzedékem legnagyobb élménye, a beat-rock zene? Persze tudom, hogy nem maradt ott. Látom az őrjöngő tömeget a mai popsámánok lábai előtt. Ezrével teremnek ezek a sámánok. Könnyű lenne azzal magyarázni, hogy manipuláció az egész. Biznisz. Milliók skandálják a szövegeket, amelyeket mi nem értünk. Valami rezgésnek, rezonanciának kell ott lennie, amelyet nem pusztán a hang- és fényeffektusok gerjesztenek. Ha nem is gondolat, de érzés. Akarom, hogy értsem, akarom, hogy hasson rám. De nem történik meg. Aztán már nem is akarom. Inkább matatok a bakelitlemezeim között, de már ott is legtöbbször ugyanazoknál akad meg a kezem. A dal ugyanaz marad. Utazás. Ünnepnap.
Több tiszteletet követelnék, nem is én, hanem a csönd, az áhítat, az ihlet, a szépség. A vadság is, a lázadás. Hiszen emlékszem a Parkra. Emlékszem, hogy kinek volt elementáris hatása, és kin látszott, hogy hamis az egész produkció. Emlékszem a srácokra. A kint maradtakra is, fent a Nagyfánál, vagy lent, a Duna-parton. Emlékszem a burokra, amely befedte a teret, ahol a hangok is máshogyan hangzottak, a gesztusok is másként hatottak. Emlékszem a kísértetekre, akik talán angyalok lehettek, talán csak pszichedelikus képzetek. Biztosan ott imbolyognak ezek a kísértetek a mostani fiatalok felett is. Meg kell látnom őket. Különben nem fogom érteni az új nemzedéket. Ezt a már negyed százada robogó, új korszakot. Mindezt anélkül, hogy eltorzítanám az érzéseimet, a tudatomat. Nem kis feladat. De érdemes megpróbálni inkább, mint elfogadni, hogy fölöttem is elterül az értetlenség, a sivár egyedüllét.
A szerző történész
