– Többször beszélt már arról, hogy „az orosz diplomácia egy kicsit naiv a Nyugatot illetően”. Azt hiszem a naivitás az utolsó, ami bárkinek eszébe jutna Moszkváról, szóval kifejtené, mit ért ezalatt?
– Ha a diplomáciatörténetet nézzük, akkor visszamehetnénk akár az 1877-78-as oszmán-török háborúig is: nem sokon múlott, hogy az oroszok bevegyék Konstantinápolyt, de a bécsi konferencia végeredményén ez nem látszott meg. Viszont koncentráljunk inkább csak az elmúlt 35 évre. Ott van mindjárt a NATO keleti bővítése, amivel kapcsolatban – persze, csak szóban – a Nyugat megígérte, hogy Németország egyesítéséért cserébe nem fog Keletre terjeszkedni. Na, ez nem így történt. Ukrajnát illetően is többször azt mondták, hogy nem lesz NATO-tag, aztán az lett, hogy mégis… Vagy emlékezzünk vissza arra, hogy miközben a Majdanon zajlottak a tüntetések, a francia és német külügyminiszterek Kijevbe utaztak, ahol megállapodást kötöttek Janukoviccsal az előrehozott választásokról, és lényegében garantálták, hogy ezzel véget ér a káosz. Aztán ahogy fölszállt a Steinmeierék gépe, gyakorlatilag azonnal megpuccsolták Janukovicsot, és jött az új, Turcsinov-féle vezetés – Turcsinov volt az ideiglenes államfő. Akkor egyszerre mondták azt, hogy nem lesz semmi probléma, majd haladunk az európai integráció útján, és vezették be az első intézkedések egyikével a nyelvtörvényt, ami alapvetően az orosz kisebbség jogait volt hivatott korlátozni, de hátrányosan érintette például a kárpátaljai magyarokat is…
– Vagyis arra gondol, hogy a Nyugat rendszeresen átejtette az oroszokat, részben talán azért, mert nem is vette kellően komolyan őket? Mondjuk azért voltak intő jelek, például 2008-ban, amikor a Bush-adminisztráció bejelentette a NATO újabb keleti bővítésének tervét, Moszkva csapatai bevonultak Grúziába. Ebből azért lehetett volna sejteni, hogy Ukrajna esetében sem lesz ez másként, nem?
– Igen, volt Putyinnak a müncheni biztonságpolitikai konferencián az az illusztris beszéde a vörösvonalakról 2007-ben, amit gyakorlatilag ignoráltak. Sőt, hogyha visszanézzük, a 2008-as WikiLeaks iratok szerint az orosz diplomácia, Lavrov személyesen közölte a Nyugattal, hogy ha Ukrajnát megindítják a NATO integráció útján, akkor viszik a Krímet. Szóval nem érhette meglepetésként a nyugati elitet a 2014-es krími annexió, csak nem érdekelték őket a következmények.
Szóval, itt megint csak az a probléma, hogy Oroszország már, mint posztszovjet állam, nem vette vagy nem akarta észrevenni, hogy a nyugati hatalmakat nem érdeklik az érdekei, bármit is mondanak. Tehát egy hosszú út vezetett el a 2022-es háborúig, amely során először kiszorították Kelet-Közép-Európából, aztán megjelentek a volt Szovjetunió területén is.
Ennek az egyik fontos állomása a bukaresti NATO-csúcs 2008-ban, amikor gyakorlatilag meghívót küldtek Moldovának, Ukrajnának és Grúziának. Bár akkor még főképp Franciaország és Németország ellenezte a felvételüket – lengyelek és a baltiak támogatták – így az nem kapott konkrét dátumot. Viszont Szaakasvili Grúziában úgy gondolta, hogy ez az úgymond közvetett támogatás már elég ahhoz, hogy megpróbálja erőszakkal megoldani Dél-Oszétia kérdését – és arról konkrétan EBESZ jelentés van, hogy a grúzok kezdtek el először lőni az ottani orosz egységekre, amire aztán Dmitrij Anatoljevics (Medvegyev – a szerk.) egy nem-putyini választ adott, hanem azonnal belépett ebbe a háborúba.
Grúzia tanult ebből az esetből, ahogy az most látszik a hozzáállásukon, a Nyugat viszont nem, és majdhogynem nagyobb intenzitással látott neki az „ukrán projekt” végrehajtásának.
– A 2014-es Euromajdan és a Krím annektálása után megköttettek a minszki egyezmények, amelyekről utóbb Angela Merkel és Petro Porosenko bevallották, hogy azok időhúzásként szolgáltak. Így akkor ezek is a fent említett átverések sorozatába illenek?
– Igen, ha valami ténylegesen nagy orosz diplomáciai baki volt, akkor az a két minszki megállapodás megkötése, amely során Moszkva, illetve a donyecki és luganszki „népköztársaságok” még abba is belementek, hogy területeket adjanak vissza az ukránoknak – Mariupol környékét –, cserébe a tűzszünetért, egy demilitarizált övezet létrehozásáért, és mindenekelőtt azért, hogy ezek a területek autonómiát kapjanak Ukrajnán belül.
De szálazzuk ezt szét! Az orosz-ukrán ellentét és az orosz szeparatizmus már a ’90-es években is erős volt Kelet-Ukrajnában, és a helyzet nyilvánvalóan csak romlott. Így a Minszk 1-et követően kiújultak a harcok. A debalcevói ütközetben a szakadárok bekerítették az ukrán haderőt, amely addigi legnagyobb vereségét szenvedte el. Erre gyorsan összehívtak egy békekonferenciát Minszkbe német, francia és fehérorosz segédlettel, és megint csak Moszkva volt az, amelyik nyomást gyakorolt Donyeckre és Luganszkra, hogy ne menjetek tovább, mert azzal akadályozzák a megállapodást.
Ebben a jóhiszeműségen túl kétségtelenül az is közre játszott, hogy 2014-15-ben az orosz fél nem engedhetett meg magának egy ukrajnai háborút. Mindenesetre közbelépett. Viszont érzékelte azt is, hogy a helyzet törékeny, ezért 2022-re annak az Andrej Belouszovnak a vezetése alatt, akit most védelmi miniszterré neveztek ki, a Kreml szankcióállóvá tette az orosz gazdaságot. Putyin utólag egyébként azt mondta, hogy ezt az ukrajnai „különleges katonai műveletet” korábban kellett volna megkezdeniük.
– Vagyis Kijev és a Nyugat célja az volt, hogy a viszonylagos békét kihasználva felkészítsék az ukrán haderőt a Krím és Donbasz visszahódítására?
– Persze. Az ukránok 2014-et követően számos alkalommal hozakodtak elő a Vihar hadművelettel, mint követendő példával, amely során, ha emlékszünk, a horvát haderő ’94-ben gyakorlatilag ledózerolta a szerb ellenállást, és kikergette a szerb lakosságot Kelet-Horvátországból. És ez itt a lényeg, mert gyakorlatilag kimondva, kimondatlanul minden ukrán vezető azzal számolt, hogy a Donbaszra, mint területre szüksége van, de a lakosságra nem. Mindez pedig összefüggésben van az ukrán nacionalizmus kormányprogramba emelésével: az ukrán vezetésen belül 2014-et követően, részben mondjuk a Krím miatt, meghatározóvá vált az a nézet, amely szerint az orosz nemzetiség egy időzített bomba, és bár vissza kell foglalni Kelet-Ukrajnát, de az orosz ajkú lakosság nélkül.
Ezért indult el az ukrán haderőfejlesztés. Prosenko alatt az volt a mondás, hogy 2020-ra az ukrán hadsereg egy NATO sztenderd haderő lesz, ami végülis „egy félig itt – félig ott” állapotban került bele a 2022-es konfliktusba. Szóval már megkezdődött például az új technika esetén a NATO sztenderdre való átállás, a NATO stratégiáknak vagy alapvető NATO taktikáknak az elsajátítása, mert 2014-et követően nem volt olyan év, vagy mondhatjuk azt, hogy nem is volt olyan évszak, amikor ne lett volna közös gyakorlatozás valamelyik NATO tagállam és az ukránok között.
Egyúttal bizony, Merkel, Porosenko, valamint ha jól emlékszem, még Hollande is elismerték, hogy igen, időhúzásként szolgált a Minszk 1 és Minszk 2 megállapodás, amit – és ezt még érdemes hozzátenni – Ukrajna eleve úgy írt alá – ezt megint csak Porosenkótól tudjuk, de Zelenszkij is elmondta –, hogy nem akart betartani.
Az orosz diplomácia ehhez képest folyamatosan a minszki megállapodásra mutogatott. Bármi történt, az volt a válasz, hogy „hát a minszki megállapodás, majd az megoldja”, „de nem tartják be az ukránok”, „hát akkor vissza kell térni a minszki megállapodáshoz…” Az oroszok is tudták legbelül, hogy a minszki megállapodásokat senki sem veszi komolyan, de próbáltak hozzá ragaszkodni, pontosan azért, mert nem akartak háborúba menni. Aztán lassan felébredtek, és miután az összes diplomáciai opcióit kimerítettek, egyetlen megoldás maradt.
– Viszont ahogy elkezdődtek a hadműveletek 2022. február 24-én az oroszok újrakezdték a tárgyalásokat az ukránokkal. Ha megnézzük a tárgyalási fordulók dátumait és mellé tesszük a hadi eseményeket, úgy tűnik, Moszkva célja nem a hódítás volt, hanem az, hogy kikényszerítsen egy „Minszk 3-at”. És ez majdnem sikerült is, csak aztán jött Boris Johnson…
– Pontosan. Fehéroroszország és Törökország területén, ha nem is a nulladik, de mondjuk a második-harmadik naptól kezdődően folyamatosan folytak a tárgyalások Oroszország és Ukrajna közt, és ezzel összefüggésben érdemes vizsgálni, hogy mekkora haderőt és milyen haderőt vetett be Oroszország február 24-én. Annak a nagyjából 150 ezres kontingensnek az lett volna a feladata, hogy megvalósítsa a „krími tavasz felnagyított változatát”, tehát az volt a terv, hogy az orosz haderő megjelenik, nyomást gyakorol, és akkor az ukrán kormányzat aláír egy olyan kompromisszumos megállapodást, amelyben semlegességet vállal, és végre autonómiát ad a kelet-ukrajnai területeknek.
Na, de ebből megint csak nem lett semmi, mivel az a 150 ezres haderő nem területelfoglaló műveletekre lett beküldve, és emiatt hát hamar kifáradt abban az értelemben, hogy egyszerűen túlnyúlt a saját lehetőségein. Ez az egyik oldal. A másik oldalon meg jött egy bizonyos Boris Johnson, aki mondta Zelenszkijnek, hogy harcoljatok. Pedig, ahogy azt Aresztovics, a volt ukrán elnöki tanácsadó is mondta, 2022 áprilisára már majdnem elkészült egy béketervezet. Sőt, ezt mondta – az ukrán kormánypárt frakcióvezetői tisztségét betöltő – Arahamija is, aki konkrétan részt vett a tárgyalásokon, és utóbb elárulta, hogy Isztambulban körvonalazódott egy megállapodás Ukrajna és Oroszország között, ami magába foglalta Ukrajnának a semleges státuszát, elismerte volna Donyeck és Luganszk önállóságát – ekkor még szó nem volt arról, hogy felveszik őket a föderációba, az csak a tárgyalásos rendezés lehetetlenné válása után került az asztalra – illetve méreteiben és képességeiben korlátok közé szorította volna az ukrán haderőt.
Ez egy nagy lehetőség volt a tartós békére, Boris Johnson kijevi látogatása viszont kisiklatta a tárgyalásokat. A diplomáciai megoldás esélye lényegében megszűnt, mivel a Nyugat rájött arra, hogy Ukrajnában idézőjelesen le lehet kötni az oroszokat, és ott meg lehet csinálni nekik a saját Afganisztánjukat. Szóval, Ukrajnában meg akarták ismételni azt, ahogy anno Afganisztánban megpróbálták belefullasztani a Szovjetuniót az elhúzódó háborúba. Csak hát két és fél év elteltével azt látjuk, hogy ez nem akar bejönni.
