Egészen pontosan úgy kellene megfogalmazni a címben szereplő tárgy lényegét, hogy mesterséges élet, avagy miképp játszunk Istent könnyen, gyorsan és olcsón.
Egyszerű napi hírként értesülhettünk róla, hogy az Európai Unió által finanszírozott tudományos kutatások egyike nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy tizenhárom millió euróból hat év alatt mesterséges élőlényt hoz létre. Azt is megtudhattuk az ezzel foglalkozó írásokból, hogy igazából nem is olyan bonyolult az egész ügy, hisz már pontosan ismerjük a három alapvető kritériumot, amelyeknek egy élőlénynek meg kell felelni, és innen már, ha nem is gyerekjáték, de nem nehéz feladat a mesterséges élőlény létrehozása. E három kritérium egyike az élőlény számára külső világgal való anyagcsere, vagyis az „üzemeltetés”, a következő, hogy „másolni” tudja magát, tehát legyen benne egy olyan rendszer, ami „tervrajzként” szolgál az utódok létrehozására, és végül, hogy legyen „határa” az élőlénynek, a számára külső világtól elkülönüljön, de persze úgy, hogy ez a „határ” egyúttal az anyagcsere sikeressége érdekében ne csak elválasztó, hanem összeköttetést teremtő is legyen. E három kritériumból következik a három alapvető hajtóerő is, ami minden élőlényt mozgat, az önfenntartás, fajfenntartás, territóriumért való küzdelem.
Nos, bevallom engem nagyon felkavart ez a kis hír, és elsőre Madách Imre sorai jutottak eszembe. Az Ember tragédiája elején, amikor az Úr kérdőre vonja Lucifert, hogy miért fanyalog a Teremtés eredménye láttám, Lucifer így válaszol „Az ember ezt, ha egykor ellesi, / Vegykonyhájában szintén megteszi. – / Te nagy konyhádba helyzéd embered, / S elnézed néki, hogy kontárkodik, / Kotyvaszt, s magát Istennek képzeli. / De hogyha elfecsérli, s rontja majd / A főztet akkor gyúlsz majd késő haragra. / Pedig mit vársz mást egy műkedvelőtől? –” Madách az emberi létezés legmélyebb drámáját fogalmazza meg ezekben a luciferi mondatokban. Azt, hogy az ember szabad akaratot kapott, s ennek egyik legfőbb, egyben legsúlyosabb mozzanata, hogy képes folyamatosan elmélyíteni a létmegismerés folyamatát. Felismeri azokat a, nevezzük „lét-potencialitásoknak”, amelyekben potenciálisan benne van a Teremtés aktusa, de még nem „kibontott” formában.
A tudomány és technológia ezt a „teremtő” folyamatot viszi végbe, azt feltételezi, hogy „valami”, ami konkrétan ugyan még nem, de potenciálisan mégis csak létezik, annak e potencialitásból létezővé tételét miután elgondolja, meg is tudja valósítani. Az akaratszabadság tehát szabaddá teszi az elgondolhatóságot és a megvalósíthatóságot. Mindez egykor elképzelhetetlen folyamatokat indított el, és ez az exponenciális felívelés elérhető közelségbe hozta azt, amit Észisten Tudomány vallásának hívői „szingularitásnak” neveztek el, amikor egyetlen végtelen „sűrűségű” pontban összepontosul minden tudás, pontosabban a „mindentudás”. Yuval Harari, a tudomány-filozófus szupersztár pedig ki is mondja, hogy az ember rövidesen Isten, Homo Deus lesz majd.
Mindez nagyon szép és lendületes gondolati ív, de van egy aprócska gond, és ez az, hogy az ember ugyan elgondolhat és megvalósíthat „valamit”, ami „benne rejlik” a Teremtésben, de ha ezt úgy viszi végbe, hogy nincs tisztában azzal, (például azért, mert végig sem gondolja ezt), hogy miként fogja mindezt beilleszteni a létezésbe, akkor végzetes tettet követ el. A száz megatonnás hidrogénbomba potenciálisan benne volt a létezésben, s az ember ezt a potencialitást sikeresen „kibontotta” ugyan, de vajon tisztában van-e azzal, hogy mit kezd majd vele, ahogy mondani szokás miként képzeli el a bomba „rendeltetésszerű használatát”?
Esetünkben, a címben említett tizenhárom millió eurós élet-teremtő, vagy inkább élet „újrateremtő” projekt akár sikeres is lehet, hisz az élettelen (legalább is annak gondolt) anyagban potenciálisan benne van az élet, s az ember „vegykonyhájában” szintén megteheti, hogy „élet 2.0” projektjében azt „kibontsa” onnan, de vajon azt tudja-e, hogy ezután mit is kezd majd az „eredménnyel”? Vagyis képes-e az ember arra, hogy minden lehetséges következményét végig gondolja mindennek, és meg tudja válaszolni azt a kérdést, hogy mi is lesz e mesterséges élet „rendeltetésszerű” használata?
Ám, ahogy a hidrogénbomba esetében sincs válasz, sőt igazából maga a kérdés sincs megfogalmazva, okkal merülhet fel a gyanú, hogy az ember ismét valami olyanba fogott bele, aminek a beilleszthetőségét egyáltalán nem vizsgálja. Ahogy a nukleáris fegyverek is jelzik, az ember amint az anyag egyre mélyebb rétegeibe hatolva, egyre felfoghatatlanabb energiák felszabadítására válik képessé, a legelső dolga annak tisztázása, hogy miként tudná ezeket az energiákat fegyverként embertársai ellen fordítani. Nem kell ahhoz biológus kutatónak lenni, hogy elképzeljük, hogy egy eddig soha nem létező „mesterséges élőlény” miként válhat fegyverré a minden technológiát pillanatok alatt fegyverként (is) felhasználni képes ember kezében.
A globális pénzhatalmi rendszer, a tudomány és technológia, valamint a politikai uralmi struktúra hármasa ma olyan áttekinthetetlen globális szuperstruktúrát alkot, amely nemcsak, hogy nincs alávetve semmilyen ellenőrzésnek, de az „ellenőr”, mint szerep, nem is értelmezhető. Vagyis megint létrejött „valami”, amelyről mi egyszerű földi halandók lényegében semmit nem tudunk, leszámítva azt a „fedőtörténetet”, amit önmagáról állít.
A magát Istennek képzelő ember egyre magasabbra tör, ám e végtelen magasságól végtelen mélységekbe zuhanhatunk, és a jelek szerint fogunk is.
A szerző közgazdász
