Minél több időt tud valaki munkával tölteni – bizonyos felhalmozott tőkével rendelkező csoportokat kivéve –, annál több jövedelemre tehet szert. Az egyedül élők így magasabb jövedelmet érhetnek el. A gazdagabb társadalmi csoportok fogyasztói kosara a luxusfogyasztás irányában erősebb, ami visszahat a termelési szerkezetre és átrendezi a gazdaságot. A gyermektelen generáció számaránya egyre nő a társadalomban, ezért a családbarát intézkedések esélye csökken.
1. Kinek az érdeke?
Egyesek a multinacionális vállalkozások érdekének látják a családok szétesését, az egyszemélyes háztartások gyarapodását, hiszen az önálló lakások kialakítása, lakásonként megnövekedett – a víz-, áram-, gázfogyasztást, több hűtőgépet, bútort, csillárt stb. jelenthet.
„A kapitalizmus és a technológiai haladás furcsa helyzetet teremtett: minél kisebb a társadalom alapegysége, mondjuk, csupán egy egyénre csökken le, annál több keresletet generál, annál jobban elmélyíti a piacot. Annál több lakás, hűtőgép, bútor, tévé szükséges, minél kisebb egységekre bomlik szét a társadalom. A tőkének nyilván az a legkedvezőbb, ha minden egyes személy kompletten felszerelt, külön otthonban lakik.” (Botos, 2016)
Ez a megközelítés, véleményünk szerint, csak részigazságot fogalmaz meg. Átmenetileg javíthatja bizonyos gazdasági csoportok versenyhelyzetét, miközben a fiatalok számára csapdahelyzetet eredményez.
A fiatalok egy részének nyereségnek is tűnhet: ha kevesebben vannak, elvileg javulhatnak a munkapiaci, elhelyezkedési lehetőségek, növekednek a bérek. Az átmeneti gyors karrier azonban magával hozza az öregedési csapdát, mert a kisebb létszámú fiatal generáció nem tudja eltartani a nagyobb létszámú idős generációkat. Ha tehát nem születnek gyermekek, kevesebb ételre, vízre, bútorra, lakásra, papírra, okostelefonra, orvosra, szolgáltatásra, autóra, utazásra, utakra stb. van szükség, ezért lelassul, sőt megáll a gazdasági növekedés is.
Talán leginkább a bank- és pénzszektor érdekeinek felelhet meg a családok szétesése, mert egy erős, a tőkemozgások számára idegen közeg a család, ahol nincsenek kamatok, és a kölcsönös szolgáltatások az otthonokban évezredek óta ingyenesek. Ha nincs család, mindent pénzért kell megvenni, ami a tőkének kedvez.
A tőketulajdonost a profit termelése érdekli. Ezzel szemben a családi keretekben folyó gazdálkodás célja a szükségletek kielégítése volt. Ez ma csak mellékterméke a profittermelésnek.
Mivel csökken a fogyasztás és nőnek a szociális kiadások, a gazdaság egyre kevésbé hoz létre új álláshelyeket és a fiatalok munkanélküliekké válhatnak, miközben magasabb adó is sújtja őket (ahogy ezt napjainkban például Olaszország és Spanyolország példája mutatja).
További világgazdasági problémát generál a fejlett országok gazdaságának demográfiai okokra visszavezethető stagnálása és lassulása, mert az itt csökkenő fogyasztás a fejlődő országok helyzetét is súlyosan érinti, hiszen azok termelési kapacitását elsősorban a fejlett országok fogyasztása köti le.
2. Értékáramlás
A hosszú távú folyamatokra figyelő megközelítés más szempontokat is mérlegel az értékáramlásban. A megtermelt és elfogyasztható jövedelem áramlása a jelenlegi közvetítő mechanizmusok szerint a piaci szférában megvalósított munkához (másrészt a spekulációs tőkemozgásokhoz) kötődik. Minél nagyobb aktivitást tud kifejteni valaki ezen a területen, annál magasabb jövedelmet realizál, aminek az a feltétele, hogy szabad, független emberként rendelkezzen az idejével. Ebben a munkaerő értékesítési folyamatban a család, a gyermekakadályozó tényező, tehát (rövid távon) ellenérdekelt a család létszámának növelésében.
Ennek a mechanizmusnak sokféle rövid és hosszú távú hatása megfigyelhető. Közvetlen hatása – értelemszerűen – a gyermekszám csökkenése, közvetett hatása azonban az egész termelési-fogyasztási szerkezet átalakulásában is megmutatkozik. Egy generációkon átívelő időintervallumban eltorzult, a társadalom önfelszámolásához vezető folyamatot eredményez.
3. Eltorzult a fogyasztási kosár és a következmények
A független ember által realizált magasabb jövedelem egészen más fogyasztási kosarat realizál, amely jelentősen eltér a (több) gyermeket nevelőkétől. Míg az egyedül élők a luxuscikkeket, az utazásokat, illetve a pénzügyi befektetési lehetőséget stb. keresik, a családosok az építőipar, az élelmiszer-, és könnyűipar (például ruha, lakberendezés, stb.) termékeinek fogyasztását részesítik előnyben. Vagyis az egyedül élők fogyasztására berendezkedő liberális gazdaságirányítás – bizonyos esetekben – a termelés és a GDP szerkezetének változását is eredményezheti, míg az állami eszközökkel történő jövedelem-átcsoportosítás a (nagy)családos fogyasztók részére, egy folyamatos GDP-, és termelésbővülést generál (azonos export-import szerkezetben). Ennek a folyamatnak a szabályozását a liberális gazdaságelmélet a piacra bízza.
Az állami eszközökkel történő jövedelem-átcsoportosítások a (nagy) családosok részére nem csak családpolitikai intézkedéseknek tekinthetők tehát, hanem társadalom-gazdaságpolitikai jelentőségűek, és a hosszú-távú fenntartható fejlődés érdekében átrendezik, meghatározzák a jövőbeni fejlődés kereteit.
Ma azonban, történelmi hagyományaink okán a (sok) gyermekes családok elszegényesedését, az értékáramlási folyamatokból való kiszorulásukat figyelhetjük meg, hiszen (az egy szülős családok mellett) ők kénytelenek vállalni – évtizedek óta – a legnagyobb szegénységi kockázatot. A legnagyobb szegénységi kockázata a gyermeket nevelőknek van.
A háztartások jövedelmében a legjelentősebb differenciáló tényező, hogy nevelnek-e gyermeket. A gyermekes háztartások sokkal kedvezőtlenebb jövedelmi helyzetben vannak. Egy három gyermekes, kétszülős családban – amelyet népesedési szempontból ideálisnak tekinthetünk – az egy főre eső jövedelem például nagyjából a felét teszi ki a gyermektelenekének.
Ennek a helyzetnek a kezelése egyszerű adókivetéssel – társadalompolitikai okokból, az egyes társadalmi rétegek ellenállása miatt – még a fenntartható fejlődés érdekében sem oldható meg.
Úgy látjuk, hogy minden fenyegető veszély ellenére, a gyermeket nevelő szülők anyagi tekintetben és életük megszervezésében is méltánytalanul hátrányos helyzetben vannak. Miközben a gyermeket nevelők egy főre eső jövedelme is jelentősen elmarad a gyermektelenekkel szemben, a (több) gyermekes családok (vagy egyedül nevelők) az átlagos munkaidőnél több időt kénytelenek jövedelemszerző tevékenységre fordítani. Ehhez járul még, hogy az édesanyák nyilvánvalóbban hátrányba kerülnek a munkaerőpiacon is (MKPK, 1999), és a családon belüli munkamegosztás is jobban terheli őket. Ez a gyermekekkel való személyes törődés idejét is lecsökkenti, ami a gyermekek fejlődésében kumulálja a hátrányaikat.
A családi felhalmozás mértéke is beszédes a gyermekvállalás vonatkozásában. Az ideáltipikus családban figyelhető meg a legkisebb mértékű, egy főre eső felhalmozott vagyon, majdnem a fele az egyedül élőkének. Külön kiemelésre érdemes a szegénységi kockázat megítélése, amely – az előzőekből következően – két demográfiai csoportot érint leginkább. Az egyszülős és a három vagy több gyermekes családok vannak leginkább kitéve ennek a folyamatnak (KSH, 2015).
A fiatal és a középkorú munkaképes generációk létszámának észlelhető csökkenése több irányú negatív következménnyel fenyegeti a társadalmunk versenyképességét.
– Egyik következménye, hogy a munkaerőhiány, a gazdaság bizonyos szektoraiban (szolgáltatások, egészségügy stb.) azonnali bevétel és termeléskieséssel jár.
– Másik következménye, hogy a vállalatoknál alkalmazott dolgozók korösszetételének elöregedése csökkenti a kutatás-fejlesztés innovációs potenciálját.
– Harmadik következmény, hogy a csökkenő adófizetői réteg relatíve egyre magasabb adót fizet a társadalombiztosítás egyensúlyának fenntartásához, ami rontja a jövedelmek versenyképességét és ráadásul fokozódó kivándorlást generál, amely az egész régió leértékelődését vonja maga után (KSH Magyarország, 2011).
4. A gazdaság motorja: a gyermek
Ahogy a nemzetközi kutatások rávilágítanak a gazdaság fejlődésének legfontosabb motorja a népességnövekedés. „A történelem során a gazdaság virágzása soha nem járt együtt az elnéptelenedéssel” (Longman, 2009., Matolcsy 2015). Adam Smith az egyik legnagyobb közgazdász mondta, hogy a társadalmi jólét növekvő népességgel, míg a gazdasági depresszió a hanyatló népességgel társul (Becker, 2009). „Az ember nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy az elmúlt kétszáz év egész ipari forradalma nem volt egyéb, mint hatalmas évszázados fellendülés, amelyet nagyrészt a népesség példátlan növekedése idézett elő” (Hicks, 1939). „Az emberek számának gyarapodása a társadalmi fejlődés, a civilizációés a haladás egyik fő oka, valójában az eredeti és egyetemes ok” (Dupréel, 1928).
A Harry S. Dent Fundation elemzése szerint a gazdaság növekedése, a vásárlóerő hosszú távon közvetlen összefüggést mutat a megszületett gyermekek számával. 1988-ban megfigyelték, hogy a gazdasági prosperitás egyik legfontosabb mutatójának grafikonja, amely folyamatosan rögzíti az amerikai gazdaság kötvény- és részvénypiaci értékekét, közel azonos képet mutat a baby boom nemzedék létszámának görbéjével. A két mutató közötti eltérés 48 év. Megállapításuk szerint a baby boom nemzedékben születettek többet keresnek és többet is költenek 2009 végéig, majd egyre kevesebbet keresnek és költenek, és ezt követi a tőzsde által rögzített vállalati értékmérő is.
Az egyes generációk költekezési szokásai az életkorok szerint változnak. Egy ember életének korai és késői szakaszában kevesebbet fogyaszt, míg életének a 40-50 év közötti szakaszában (keresi és) költi el a legtöbb jövedelmet.
Az elemzés megállapítása szerint nem az egyes generációk megtakarításai, illetve befektetési szokásai irányítják a tőzsdepiacot, mint egyes közgazdászok gondolják, hanem fordítva: a népesség létszáma határozza meg a befektetések irányát és volumenét. Ennek mércéje a tőkepiacok összértéke, amely a gazdaság aktuális állapotát mutatja. Ha az egyes korosztályokba tartozó népesség létszámát megszorozzuk az életkorhoz illeszkedő költekezési szokások szerinti mutatóval, megkapjuk a befektetési potenciált. Ez lesz az, ami irányítja a cégek bevételeit, ilyen módon a gazdaság egészét. Ha tehát egy korcsoport létszáma nő, ez magához vonzza és kumulálja a kutatás-fejlesztési, beruházási, fogyasztási javakat előállító erőforrásokat. Megállapíthatjuk tehát, hogy a népesség száma nagyon sok értelemben és szempontból meghatározza egy társadalom teljesítőképességét, sikerességét, jövőjét.
5. A családbarát politika utolsó évei
Visszatérve a magyarországi helyzetre, az elkövetkező években – sikeres beavatkozások hiányában – jelentős átalakulásokra számíthatunk. Az aránylag több gyermeket nevelő családok, az idősebb generáció lassan eltávozik, és helyükre azok lépnek, akik nemcsak kevesebben vannak, hanem az egyes korcsoportokon belül a gyermekesek aránya is jelentősen csökken. Ennek sokféle következménye közül az egyik legfontosabb a gyermekes választópolgárok arányának jelentős csökkenése, ami a gyermekbarát intézkedések támogatottságára erőteljes hatással lehet. Minél kevesebben lesznek azok, akik még saját felnevelt gyermekeiken keresztül megtapasztalták a nagycsalád előnyeit, annál kevesebb családtámogató szavazatra számíthatunk egy esetleges gyermekbarát intézkedés irányában. Talán nem túlzás arra felhívni a figyelmet, hogy a családbarát kormányzásnak addig van esélye, ameddig a választópolgárok részéről kellő létszámú támogatottsággal rendelkezik. Az intézkedések bevezetésére és elfogadtatására tehát addig van lehetőségünk, ameddig rendelkezünk a szükséges támogató szavazatokkal.
A 2011-es népszámlálási adatok szerint 2024-ben a (népszámlálás idejében 55–59 évesek) 68-72 éveseknek volt a legnagyobb létszámban gyermekük, vagyis ebben a generációban találhatunk arányaiban a legnagyobb együttműködési készségre. Az 55 év alatti férfiak és nők körében növekvő arányban találunk gyermekteleneket, ami előre vetítheti egy másfajta gondolkodás fokozatos térnyerését a társadalomban. Ezek az adatok is azt jelzik, hogy az intézkedések bevezetésének lehetőségében is az utolsó években vagyunk.
A szerző szocializációkutató, társadalom-pedagógus, a MKT Demográfiai Szakosztályának elnöke
