A kemoterápiát általában nem önmagában alkalmazzák, hanem gyakran a daganat sebészi eltávolítása előtt vagy után, esetleg sugárterápiával, hormonterápiával vagy egyéb daganatellenes készítményekkel kombinálják a lehető legjobb hatékonyság érdekében.
A daganatos betegségek gyógyítására specializálódott orvos az onkológus. Feladata, hogy a beteggel együttműködve, közös megegyezés alapján válassza ki az adott személynek leginkább megfelelő, napjainkban már bizonyos mértékben személyre szabható terápiát. Az onkológus a kezelés felépítése során ún. „onkoteamben” több más egészségügyi szakemberrel együtt (pl. sebész, radiológus) dolgozik.
A választott kemoterápia és egyéb, párhuzamosan megkezdett kezelések kiválasztásában döntő szerepe van az alábbiaknak:
- daganat pontos típusa és előrehaladottsága,
- beteg általános állapota,
- korábbi kezelések és ezek eredményessége,
- tumor elhelyezkedése,
- személyes preferenciák.
A kemoterápia működési elve
A kemoterápiás szerek a daganat növekedésének korlátozására alkalmasak, a sejtosztódás egyes lépéseinek molekuláris mechanizmusát közvetlenül vagy közvetve gátolják.
A sejtek osztódására ható szerek igen mérgezőek (ezért sok mellékhatással is rendelkeznek). Ennek az az oka, hogy az egészséges és a daganatos sejtek osztódási mechanizmusa nem mutat lényeges eltérést – ezáltal ezek a hatóanyagok nem képesek szelektíven csak a daganatsejteket károsítani, hanem a szervezet egyéb, normál körülmények között is osztódó sejtjeire is hatással vannak (pl. hajhagymák).
Fentiek alapján megkülönböztetünk citotoxikus és citosztatikus hatású kemoterápiás szereket.
A citotoxikus hatóanyagok közvetlenül a sejtosztódást gátolják, a cél a daganat részleges vagy teljes elpusztítása (remisszió). A citotoxikus kemoterápiás szerek több támadási ponton is beavatkozhatnak a sejtosztódásba, hatással lehetnek az örökítőanyag (DNS) építőköveinek előállítására, a DNS sejtosztódás során való megkettőződésére, illetve közvetlenül is károsíthatják a DNS-t.
A citosztatikus hatásmechanizmusú szerek ezzel szemben a sejtosztódás szabályozó rendszerén hatnak, így csak közvetetten befolyásolják azt.
A támadáspontjaik az alábbiak lehetnek:
- hormonrendszer (bizonyos daganatoknak meghatározott hormonra van szükségük a növekedéshez),
- citokinek (olyan molekulák, amelyekkel az immunrendszer kommunikál a szervezettel),
- speciális molekuláris célpontok, amelyek szerepet játszanak a DNS-kettőződés és a sejtosztódás irányításában.
Léteznek ezeken kívül áttétképződést (metasztázist) gátló hatóanyagok is, melyek a daganatos sejt és a környezete közötti kölcsönhatást gátolják, azaz azt, hogy a daganatos sejt a szervezet egy távoli részére elvándorolva ott meg tudjon tapadni és növekedésnek indulni.
A kemoterápia típusai
A kemoterápiának attól függően, hogy milyen célból alkalmazzák, több típusa létezik, amelyek az alábbiak:
- kuratív kemoterápia: a teljes gyógyulás elérése a cél;
- radiokemoterápia: a sugárterápia hatékonyságának növelésére olyan kemoterápiás szert alkalmaznak, ami a daganatot érzékenyebbé teszi a sugárkezelésre;
- neoadjuváns kemoterápia: a kemoterápiát a daganat méretének csökkentésére alkalmazzák az eltávolító műtétet megelőzően, hogy műthetővé válhasson a daganat;
- adjuváns kemoterápia: műtétet vagy sugárterápiát követően alkalmazzák, hogy a daganat kiújulásának esélyét csökkentsék;
- palliatív kemoterápia: ha teljes gyógyulás nem érhető már el, akkor a daganat kontrollálása és a betegség előrehaladásának lassítása céljából alkalmazzák.
A kemoterápia az adagolás módja alapján is többféle típusú lehet, melyek az alábbiak:
- intravénás kemoterápia: kórházi felvételt igényel, a kemoterápiás szert vénába adagolják a daganat típusától függő gyakorisággal, de általában néhány hetente;
- orális kemoterápia: gyógyszertabletta formában szedhető, melyet a beteg hazavihet és otthonában szedhet, és bizonyos időközönként kontrollvizsgálaton kell részt vennie.
A kemoterápia hatóanyagát, típusát és adagolási gyakoriságát sok szempont határozza meg, és a körülmények megváltozásával a terápia módosítására is szükség lehet.
A kemoterápia mellékhatásai
A kemoterápia működési mechanizmusa alapján a szervezet gyorsan osztódó sejtjeit támadja meg. A daganatok jellemzően gyorsan osztódó sejtek, azonban a szervezetben vannak más, egészséges sejtek is, amelyek gyorsan osztódnak – ilyenek például a hajhagymák, a vérképzés szervei, a bőr vagy a beleket bélelő nyálkahártya sejtjei.
A kemoterápia mellékhatásai leginkább azokat a szerveket érintik, ahol a gyorsan osztódó sejtek károsodást szenvednek:
- vérszegénység, véraláfutások és vérzékenység;
- hasmenés vagy székrekedés;
- szájszárazság, fekélyek a szájban;
- általános fáradtság,
- álmatlanság;
- láz;
- hajhullás;
- hányinger,
- hányás,
- étvágytalanság,
- fogyás;
- zsibbadás és fájdalom a végtagokban;
- fertőzések;
- nyiroködéma;
- bőrváltozások, körömváltozások;
- memóriazavarok, koncentrációs zavarok;
- szexuális zavarok, termékenységi zavarok.
A kemoterápia hosszú távú mellékhatásai
A kemoterápia legtöbb mellékhatása elmúlik a terápiát követő időszakban. Bizonyos hatásai azonban visszafordíthatatlanok, vagy éppen a terápiát követő néhány év múlva fejlődnek ki, attól függően, hogy milyen kemoterápiás szert kapott a beteg.
Ezek a hosszú távú mellékhatások érinthetik a(z):
- szívet,
- veséket,
- tüdőt,
- idegeket,
- reproduktív szerveket.
A várható előnyökről és mellékhatásokról a kezelés megkezdése előtt minden esetben felvilágosítást ad az onkológus, hogy közös együttműködés alapján meghatározza a beteggel a számára legmegfelelőbb kezelési módszert és tervet.